Bevenni együtt a lehetetlent

Tusnádfürdői szereplésem után figyelemreméltó újságírói értékeléseket olvastam. Részletes tudósításokat, amelyekben az objektív hírközlést itt-ott lekicsinylő szavak, pejoratív minősítések tarkítják. Stiláris színfoltok mint az újságírói rokon- vagy ellenszenv lakmuszpapírjai. Most azonban a székely székek jövőjéről és Székelyföld határáról beszéltem, és a pejoratív minősítések – lakmuszpapír ide vagy oda! – ezeket is érintik.

A szervezők által meghirdetett téma „Három megye vagy nyolc szék?” megkerülhetetlenné tette a három erdélyi magyar párt januárban kötött megállapodását, amelynek kidolgozásában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács is részt vett. Ez, a Szili Katalin  kormánymegbízott által moderált párbeszéd a pártok és a két autonomista szervezet képviselői között ezt a megállapodást hozta eredményként.

Néhány szót az előzményekről. Amikor 2013-ban nyilvánvalóvá vált az RMDSZ-nek azon szándéka, hogy saját törvénytervezetet készítsen Székelyföld autonómiájára vonatkozóan közzétettük öt pontban Székelyföld autonómiájának sérthetetlen alapelveit. A célunk az volt, hogy elébe vágjunk a meddő és felesleges vitáknak. Abban bíztunk, hogy az RMDSZ-törvénytervezet megfogalmazói tekintettel lesznek ezekre az alapelvekre, és megnyílhat egy konstruktív vita esélye Székelyföld jövőjéről. Ezen alapelvek között szerepelt Székelyföld határainak sérthetetlensége, valamint a székely székeknek a hivatalos elismertetése és működtetése. A párbeszédre vonatkozó elvárásunk nem vált valóra! Így az egyeztető megbeszéléseken kemény vitákat folytattunk, és ezt a két alapelvet, ha úgy tetszik, foggal, körömmel megvédtük. Végül a három párt által aláírt közleményben mind az öt kritérium bekerült, köztük az imént idézett kettő is.

Ezt követően a Maszol hírportál részletes híradásában azt olvasom, „Izsák Balázs felhánytorgatta: a hárompárti nyilatkozat is arról szól, hogy az aláírók az autonómiát Székelyföld történelmi határai között képzelik el”. A magyar nyelv értelmező szótára szerint a hánytorgat ige jelentése: valakinek, vagy valaki előtt keserű szemrehányásként, bosszantásként vagy dicsekvésként emlegetni vagy ismételgetni valamit. A továbbiakban az újságíró szerint a Székely Nemzeti Tanács elnöke azt „fejtegette”, hogy „vissza kell állítani a széki autonómiát mint közigazgatási alegységet a Székelyföldön belül”.

Mekkora utat kell megtennünk azért, hogy ezekért az alapvető célokért megtanuljunk küzdeni? Harcolni a székely székek megtartásáért - igen, ha kell - foggal és körömmel. Mikor jön el az az idő, amikor tanult értelmiségiek nem lökik tudatosan a „hánytorgatások” és a „fejtegetések”, a durvább vagy rafináltabb leszólások posványába a nemzeti célokat?

A januári megállapodással a Háromszék napilap sem bánt kesztyűs kézzel. „Nagy egyetértés, kevés eredmény”, így értékel a beszámoló címe. Akad olyan olvasó, aki Székelyföld történelmi határainak elismerését, a székely székek visszaállítását kevésnek találná? A lekicsinylő szándék sarából ugyanis ezekre is fröccsen valamennyi.

Egy fiatalember markáns és kíméletlen ítélete kísért napok óta. Nincs még a világon egy olyan értelmiség, amely saját nemzetének célkitűzéseit olyan mértékben hiteltelenítené, mint a magyar. Ha szóvá tettem mindezt, azt nem azért, hogy a fenti ítélet bizonyosságát illusztráljam, hanem azért, hogy változtassunk ezen. Tanuljunk meg küzdeni, és bevenni együtt a lehetetlent! Ehhez nem kell sem ostromlétra, sem faltörő kos, csak akarat, csak tudás, csak hit. 

A lehetetlent úgy lehet bevenni, ha nem néz senki kívülről, fentről, idegenként a harcosok kicsiny csapatára, hanem akkor is legyenek társaink a küzdelemben, amikor Farkas Árpáddal szólva ez a küzdelem azt jelenti: „Orra bukva az avaron,/ a veszélyt megkeresni,/ derékig csonterdőben is/ csak menni, egyre menni,/ mint kire országló erőt/ s egy ilyen földet szabtak,/ hogy óvja lélegzetenként/ e keserves hatalmat!”