„A bonyhai levél”

    

Bónis Johanna 1972-ben

1982 tavaszán arra kért Johanna, hogy menjünk el egy vasárnap Bonyhára, és keressük meg Allia (Alia) Sámuel sírját. Úgy tervezte, hogy istentisztelet után érkezünk, megkeressük a református tiszteletest, és ő majd eligazít. Arra nem számítottunk, hogy egy püspöki vizitáció kellős közepébe csöppenünk. A bonyhai tiszteletes - akit nem ismertünk - olyan örömmel fogadott, mintha régi, kedves ismerősei lennénk. Leültetett a megterített, hosszú asztalhoz minket is, és terítéket hozatott nekünk. Nem akarom én részletezni, hogy mennyire zavarban voltunk mindketten - egy tízperces beszélgetésre számítottunk az irodában -, de végülis zavartságunkat oldotta nem csak a házigazda - Benczédi Albert tiszteletes úr, aki idén hunyt el 94 éves korában -, hanem a többi egyházi ember is. Johannáról kezdetben többen úgy gondolták, hogy egyháztörténész, de végül minden tisztázódott, és az is kiderült, hogy Allia Sámuelről senki nem hallott Bonyhán.

    

    

               Miért érdekelte Allia Sámuel Johannát?     
     A Maros Megyei Múzeum régi dokumentumai között megtalálta Lorántffy Kata levelét. Egyik tekintélyes kollégája lebeszélte volna a levél közzétételéről, mivel úgy vélte, Lorántffy Kata legfennebb névrokona lehetett Lorántffy Zsuzsannának, és jelentéktelen az említett, 1632-ből származó levél.

    - Mit kerestek volna a Lorántffyak Bonyhán? - kérdezte. – A család, akire maga gondol, Johanna, az Sárospatakon élt, Észak-Magyarországon, Felvidéken, de nem Erdélyben!

    Johanna nem mondott ellent. Ha a vasfejű székely - Arany János illette ezzel a jelzővel a tudós nyelvészt, Szentkatolnay Bálint Gábort - inkább illene rám, valójában ő, Johanna volt az, a maga csendesen konok, szelíden elszánt módján. Belevetette magát a munkába. Elkészítette a kézirat olvasatát, könyveket bújt, jegyzetelt. Egy hét, egy hónap telt el? Kettő? Közben a múzeumban is elvégezte a napi penzumot. És egyszer csak kezdett mesélni: Lorántffy Kata Lorántffy Zsuzsanna húga volt, Allia Sámuel küküllői főispán felesége, és éppen ott éltek, ahonnan keltezi a levelét, Bonyhán. Közölni akarta, de hogyan? Forráspublikációhoz a múzeum igazgatóságának engedélye kell. Ők alárendeltjei a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács nevű intézménynek, amelyről nem is akarok mesélni. Viszont egy esszészerű eszmefuttatást meg lehetne próbálni - gondolta – tavaszról, múltról, kevésbé jelentős emlékekről, például A Hétben? Játékos képzettársítások között elejteni, hogy ez a levél, itt van Marosvásárhelyen, a múzeumban? Voltak kételyei is: egyáltalán leközlik? Bónis Johanna neve akkor még ismeretlen volt.

      A bonyhai levél A Hét 1982. április 16-i számában jelent meg.

    A történet azonban itt nem ért véget. A rendszerváltás után új élet kezdődött a múzeumban is. Johanna szakmai, munkatársi, baráti kapcsolatokat épített anyaországi múzeumok munkatársaival. A Nemzeti Múzeummal, személyesen Bruder Katalin főrestaurátorral, a Sárospataki Rákóczi Múzeummal, személyesen Tamás Edittel. Nem tudok mindenkit felsorolni, de nem is itt van ennek a helye.

    Így jött el a 2000-es év, amely nem csak a millennium éve volt, hanem Lorántffy Zsuzsanna születésének 400. évfordulója is. A Sárospataki Rákóczi Múzeum már 1999-ben készült erre az évre. A Magyar Múzeumok 2001. 1. számában Tamás Edit számolt be a sárospataki megemlékezésről. A beszámoló többek között Johannát is idézi, aki beszél a Maros Megyei Múzeum által Sárospatakon kiállított két dokumentumról. Az egyik ezek közül ugyanaz a bonyhai levél, amelyről tizennyolc évvel korábban hírt adott A Hétben. Itt és ekkor írta le: "A sárospataki Lorántffy Zsuzsanna emlékkiállításon szereplő két dokumentum 1968-ban, a Kemény-hagyaték részeként került a Marosvásárhelyi Történelmi Múzeum tulajdonába. A mintegy 162 darabból álló, zömmel XVII-XVIII. századi emlék, csakúgy, mint a Sárospatakon látható két levél, eddig teljességgel közöletlen, egyetlen darabja sem került eddig még kiállításra."

    Jöjjön hát a történet harmadik része. A Sárospataki Rákóczi Múzeum Tamás Edit szerkesztésében és előszavával egy kétkötetes Lorántffy Zsuzsanna emlékkönyvet jelentetett meg hallatlanul érdekes, sőt izgalmas tanulmányokkal. Bánhatnám, hogy több mint két évtized késéssel fedezem fel (vagy fedezem fel újra) az időtállóan értekes tanulmányokat. A hozzám hasonló kívülállót is olyan nevek ragadnak meg, mint Péter Katalin, R. Várkonyi Ágnes vagy Tüdős S. Kinga. Az én emlékezésem szempontjából azonban Horn Ildikó, Lorántffy Kata című tanulmánya a legizgalmasabb. Egy ismeretlen életet tár fel, annak minden, elérhető részletével. Lorántffy Kata élete tele volt fordulatokkal, szenvedésekkel, és szorosan kötődött Erdély történelméhez. Az a nyomozás a történelemben, amelyet Horn Ildikó végzett, egyenesen lélegzetelállító! Mekkora tárgyi tudás kell ehhez a magyar nemesi családok történetében, levéltári periratokban, kortárs krónikákban azt csak sejteni lehet. Most már tudni vélem, miért nem találtuk meg 1982-ben Bonyhán Allia Sámuel sírját, jóllehet 1638-ban ott temették el fejedelmi pompával. 30 éves volt, amikor meghalt, egyetlen lánya született Lorántffy Katától, akit később erővel elvettek anyjától. Allia Sámuelnek testvére nem volt, vele kihalt az Allia család.

    A gyermekeink nevelése, a munka annyira lefoglalt, hogy ezeket már nem beszéltük meg Johannával, és erre már nincs alkalom. Ő nyilván látta, olvasta Horn Ildikó tanulmányát, hiszen az emlékkönyvet a hagyatékában találtam. Horn Ildikó hivatkozik is Johanna cikkére, és a lábjegyzetben még hozzá is teszi: „A cikkre Tamás Edit hívta fel a figyelmemet, a cikk fénymásolatát is tőle kaptam.”

    Amit Johanna akart, elérte: a levél a nyilvánosság útján eljutott történész kollégáihoz. Előttük tiszteleg cikkének e mondata: „A jól ismert évszámok, a nagy történelmi nevek elmosódott hátterében, feledésbe merült hétköznapok és hétköznapi emberek rejlenek. Apró küzdelmek és apró győzelmek, parányi gondok és rég kihunyt indulatok tengersokasága: ez is történelem”.