Izsák Balázs blogja

7. Példázat a becsületről és barátságról Negyedévre Andrással ketten maradtunk a "csapatból". Korábban négyen voltunk, akik a bukaresti idegenségben magyarként egymásra találtunk. Szobatársak voltunk a diákotthonban, a Petőfi Házba is együtt mentünk, és téli vasárnapokon síelni Predealra. Ám 1974-ben ketten befejezték tanulmányaikat és hazatértek. Nekünk Andrással még két évünk volt az ötből az energetika karon. Andrásnak a hidro-, nekem a termo-energetikán, ami azt jelentette, hogy voltak közös előadásaink, s bár a szaktantárgyakat külön tanultuk, azért az órarendünk egyezett, s ez arra is lehetőséget adott, hogy egy kantinjegyen éljünk meg ketten, - duplázásnak nevezte ezt a gyakorlatot a diákzsargon - némi zsebpénzre téve szert ilyen módon. Valamikor 1975 januárjában lehetett az a műsoros bál – farsangi talán - a Petőfi Házban, amelyen egy szavalattal magam is szerepeltem. Ismeretlen diákként rangos előadók megtisztelő társaságába kerültem, a Petőfi Ház pedig megte

5. Régi beszélgetés öcsémmel Orwell totális államának minden elemét ördögien okos, tervszerű és nagyon gonosz elképzelések irányítják. A diktatúra kiválóan képzett emberei nemcsak a múltat írják át, de az emberek gondolatait is. Egyik lehallgatási jegyzőkönyvet olvasva jutott ez eszembe, amikor szembesültem saját és beszélgető partnerem – unokatestvérem – gondolatainak eltorzított, önkényesen átírt és megcsonkított változatával. A torzítás oka azonban - eltérően az orwelli világtól - nem az ördögien okos tervszerűség, hanem a butaság és az esetlegesség. Unokatestvérekkel nem kényeztetett el a sors. Első nincsen, második is kevés. Ezért mindig igyekeztem becsülni kicsiny rokonságomat, s Budapesten élő unokatestvéremet, Dr. Földváry Józsefet – mivel van közöttünk egy kevés korkülönbség – már gyermekkoromban atyáskodó fölénnyel és szeretetteljes ugratással szólítottam öcsémnek. Vette és veszi ma is a lapot, és válaszként megtiszteli koromat a bátyám titulussal. Egyszóval öcsém 197

4. Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély Az apám kilencven évet töltött volna az idén. Az életműve lezárt, ahhoz senkinek nincsen módja bármit is hozzátenni vagy elvenni belőle. A könyvei egymás mellett a polcomon, és fülembe csengnek szavai: „Ami halálom után marad belőlem, azt itt találod meg, ezeknek a könyveknek a lapjain.” Sem a securitate félművelt, vagy földbuta fogdmegjei, sem az irodalomban jártasabb besúgók nem fogják egyetlen vesszővel kiegészíteni azt, amit apámról tudnia illik az utókornak. Illyés Gyulát parafrazálva: nem ők mondják meg, ki volt. Ám a lehallgatási technikáknak köszönhetően, vagy felbontott és jegyzőkönyvekben rögzített leveleiből a saját szavai is eljutnak újból hozzám, s nekem – emlékeimtől segítve – módom van arra, hogy a valamikor hozzám írott levélről a leghívebb magyar fordítást elkészítsem. Közzé is tehetem tiszta lelkiismerettel, mert üzenete egész nemzedékemnek szólt, de szól a ma ifjúságának is. A levél rész letét a nevemre össz

2. Az utolsó bejegyzés Az iratcsomó időrendben utolsó lapja legfelül van. Logikus, hiszen így nem kellett minden újabb lap, minden újabb bejegyzés kedvéért az egész lefűzött aktahalmazt kibontani. Ám a sz ámozás mégis fordított, tehát a legfelső lap viseli az egyes számot. Következésképp ez a számozás csakis az iratcsomó végleges lezárása után kerülhetett rá, amikor egyértelmű volt, hogy a legfelső és egyben legutolsó lap viseli az egyest. Az én iratcsomómban ez a felső-utolsó oldal egy jelentés 1977. szeptember 30.-áról. Érdekes módon ezt megelőzi egy egész sor papiros 1977 utáni időponttal. A magyarázatot egy, erre az utolsó oldalra kézzel írt bejegyzés adja meg, amelyet a cím fölé írtak: „1990. április 11.-én Budapestre utazott felesége unokatestvéréhez N.J.-hez, a V.P. utcába, Magyarországra.” (Az eredeti iratban a név is, az utca is teljes névvel szerepel, a törlés a fénymásolatban tőlem származik.) A fiatal nemzedéknek mesélem: 1989-ben a securitate megszűnt. Irattárát é

Árnyékok árnyai közöttünk I. 1. Bevezetés Emlékeimben úgy él a román politikai rendőrség, a securitate, mint egy világunkkal párhuzamos valóság. Tudtunk róla, bár láthatatlan volt, ritkán említettük, de amikor másról beszéltünk is, ott lapult a szorongásainkban, a félbeszakadt mondatokban, vagy ahogyan Illyés Gyula írja: „a száj elé hulltan/ pisszt jelző ujjban”. Követtek néha, hangtalanul és oly természetesen, mint az árnyék, de minden létező dolognak volt valami lenyomata náluk. Fényképek, hangfelvételek, régi levelek, ügynöki jelentésekben rögzített, rég elfelejtett mondatok. A rendszerváltás pillanatában úgy tűnt, ennek örökre vége. Ám attól, hogy a rendszer összeomlik, vagy átalakul, a szereplői még tovább élnek és tevékenykednek. A vallató tisztek, a besúgók, a velük közösséget vállalók közéleti szerepet vállalnak, újságot szerkesztenek, befolyásolják a közvéleményt, egyszóval hatást gyakorolnak a társadalom egészére. Történnek megmagyarázhatatlan dolgok néha, amelyek