Meg kell változtatnunk Európát!
Ez a Nyugat már nem az a Nyugat, hallom gyakran. És ez igaz is. Csak az alatt az idő alatt, amióta én járok nyugatra, sokat változott a világ és vele a nyugati is. Hacsak a brüsszeli emlékképeimet rakom egymás után, már akkor is feltűnő a változás. Na de meddig kell, meddig érdemes visszamenni az időbeni? Ha a kelet-európaik nyugat-képének változására vagyunk kíváncsiak, arról személyes, gyerekkori élményeim is beszélnek. Megtörtént, hogy azért mentem moziba, mert a vetített filmről azt hallottam: de gyönyörű Párizs! Ma elképzelhetetlen, hogy egy játékfilmről úgy meséljen az ember, mint egy útiélményről! Nem utazhattunk oda, és nem láthattuk a csodás Nyugatot, amely természetesen vonzott. Van egy kulturális vetülete is ennek a nyugat-képnek. Középiskolás diákként tanultam meg Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben című versét. Neveltetésemből adódó mély átéléssel mondtam ezeket a sorokat: “S a dallamot karral kisérve halkan,/napsugaras nyugat dalolt a dalban,/hol a sötétség te