Izsák Balázs blogja

Augusztus 27-én egy negyvenéves emléket idéztem fel a "A bonyhai levél" címmel. Tudtam én, hogy nem kerek a történet, hiányzik belőle egy lényeges dolog. Maga a levél, amely az emlékezés középpontjában állt. Kerestem Johanna hagyatékában a levél fényképet, de hiába. Anélkül azonban nehéz érteni annak a mondatnak a jelentését, hogy Johanna elkészítette a levél olvasatát, különösen olyan embereknek, akik nem szoktak XVII. századi kéziratokat olvasni. Sikerült azonban kerekké tenni a történetet. Pár levélváltás Dr. Tamás Edittel, a Sárospataki Rákóczi Múzeum igazgatójával, és meg is érkezett a bonyhai levél fényképe. Reméltem, - nem is alaptalanul - hogy 2000-ben, a Lorántffy Zsuzsanna évfordulón készült egy ilyen fénykép. Bevallom, vágytam arra is, hogy lássam újra Lorántffy Kata keze írását, és ezt mással is megosszam. Horn Ildikótól tudom, hogy 1632- ben, amikor a levelet írta, 17 éves volt, s alig több mint egy hónapja, - az akkor 24 éves - Allia Sámuel felesége. A leveléből

     Bónis Johanna 1972-ben 1982 tavaszán arra kért Johanna, hogy menjünk el egy vasárnap Bonyhára, és keressük meg Allia (Alia) Sámuel sírját. Úgy tervezte, hogy istentisztelet után érkezünk, megkeressük a református tiszteletest, és ő majd eligazít. Arra nem számítottunk, hogy egy püspöki vizitáció kellős közepébe csöppenünk. A bonyhai tiszteletes - akit nem ismertünk - olyan örömmel fogadott, mintha régi, kedves ismerősei lennénk. Leültetett a megterített, hosszú asztalhoz minket is, és terítéket hozatott nekünk. Nem akarom én részletezni, hogy mennyire zavarban voltunk mindketten - egy tízperces beszélgetésre számítottunk az irodában -, de végülis zavartságunkat oldotta nem csak a házigazda - Benczédi Albert tiszteletes úr, aki idén hunyt el 94 éves korában -, hanem a többi egyházi ember is. Johannáról kezdetben többen úgy gondolták, hogy egyháztörténész, de végül minden tisztázódott, és az is kiderült, hogy Allia Sámuelről senki nem hallott Bonyhán.