Ez a Nyugat már nem az a Nyugat, hallom gyakran. És ez igaz is. Csak az alatt az idő alatt, amióta én járok nyugatra, sokat változott a világ és vele a nyugati is. Hacsak a brüsszeli emlékképeimet rakom egymás után, már akkor is feltűnő a változás. Na de meddig kell, meddig érdemes visszamenni az időbeni? Ha a kelet-európaik nyugat-képének változására vagyunk kíváncsiak, arról személyes, gyerekkori élményeim is beszélnek. Megtörtént, hogy azért mentem moziba, mert a vetített filmről azt hallottam: de gyönyörű Párizs! Ma elképzelhetetlen, hogy egy játékfilmről úgy meséljen az ember, mint egy útiélményről! Nem utazhattunk oda, és nem láthattuk a csodás Nyugatot, amely természetesen vonzott. Van egy kulturális vetülete is ennek a nyugat-képnek. Középiskolás diákként tanultam meg Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben című versét. Neveltetésemből adódó mély átéléssel mondtam ezeket a sorokat: “S a dallamot karral kisérve halkan,/napsugaras nyugat dalolt a dalban,/hol a sötétség tenger-árja ellen/ ragyogó gátat épített a szellem.”
Pedig ekkor már repedezett a gát. Mai nyugatrajongók nem szívesen hallják: Ceaușescu diktatúráját Nyugat erkölcsi-politikai támogatása konszolidálta. Richard Nixon, Charles De Gaulle romániai látogatása messze túlmutatott egy egyszerű protokolláris találkozón. Magas állami kitüntetések, akadémiai, egyetemi doktori címek végeláthatatlan sorát gyűjtötte be a román diktátor és felesége. Pedig Nyugat-Európa állam és kormányfői tudtak arról, hogy a hírhedt szekuritáté pincéiben kínozzák a politikai foglyokat, és Románia börtönei tele vannak ártatlan emberekkel. Tudták azt is, hogy az ő politikai ténykedésük felbátorítja a diktátort, és ennek ártatlan emberek szenvedése lesz az ára.
És jöttek sorban. 1967-ben Richard Nixon, - aki még 1969-ben is visszatért, - majd 1968-ban Charles De Gaulle, aki a Becsületrend Nagykeresztjével tüntette ki Ceaușescut. 1975- ben a szégyen Gerald Fordot és elérte, majd 1978–ban Jimmy Carter fogadja Washingtonban. II Erzsébet Londonban sétáltatja a királyi hintóban, és ő tünteti ki a térdszalagrenddel. Willy Brandt Bonnban 1973- ban, majd Valéry Giscard d’Estaing 1979-ben Bukarestben találkozik a Kárpátok géniuszával. Hosszú lenne a sor, de ne folytassuk.
Ez a bejegyzés nem egy egyszerű emlékezés és nem is öncélú. Nyomasztó emlékeim kötődnek vezető politikusok romániai, illetve Ceaușescu nyugati diadalmenetéhez. Kamaszfejjel és vigasztalan keserűséggel néztem szembe azzal a veszéllyel, hogy apámat bármikor bezárhatják, és esélye sem lesz a szabadulásra, míg a világ legnagyobbjai támogatják a diktátort, s vele a román állami terrort. 37 évet éltem a diktatúrában, és 33 évet – viszonylagos – szabadságban. Ám szüleimtől örökölt szellemi, erkölcsi értékek átívelik a rendszerváltást, és ezek szellemében megteszem, amit megtehetek.
A nemzeti régiókért indított európai polgári kezdeményezés körül folytatott jogi küzdelem világosan jelzi, meg kell változtatnunk Európát. A Ceaușescu emlékével is beszennyezettet! Azt az Európai Bizottságot, amelynek élén jó esetben középszerű vezetők váltják egymást. Rosszabb esetben rosszindulatúak és tudatlanok.
Van esélye a változásnak. A FIDESZ-KDNP győzelme április harmadikán a jó irányú európai változások felé visz. Orbán Viktor megerősítése Magyarország élén, elhozza a tavaszt, nemcsak a magyar nemzetnek, de egész Európának.
Én erre szavaztam!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése