Izsák József publikálatlan kézirata

1921. augusztus 1-jén született Izsák József irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, az én apám. Születésének századik évfordulójára közzéteszem az alábbi, publikálatlan kéziratát. Jegyzetekkel láttam el, hogy hozzáférhetőbbé tegyem az olvasók számára. 

IZSÁK JÓZSEF 

Az Illyés Gyula monográfiám megjelenésének történetéhez[1]

A monográfia[2] megírásához az 1970-es évek elején fogtam. Az anyaggyűjtés, a művek újraolvasása körülbelül két évet vett igénybe. Szintetikus látásra törekedtem, a költői világkép megragadását tekintettem elsőrendű feladatomnak. Az életpálya egyes szakaszai miután kirajzolódtak, vázlatot készítettem a monográfia megírásához. Az életrajznál fontosabbnak tekintettem a műközpontú elemzést és a fejlődésrajz, a világkép és személyiség alakulásának bonyolult megragadását. Az első kötet 1920-1950 időket volt hivatva áttekinteni. A szövegezés munkájához 73 körül fogtam hozzá és 1977-ben fejeztem be. Eleve az volt a szándékom, hogy a könyvet valamelyik budapesti kiadónál jelentetem meg. Elsősorban a Szépirodalmi kiadóra gondoltam. Az akkori romániai törvények szerint a kézirat külföldre való kiküldésére engedélyt kellet szerezni a Román Írószövetségen keresztül illetékes szervektől. A kézirat két példányát ’77 december elején elküldtem az írószövetség akkori alelnökének, Domokos Gézának[3], hogy szerezze meg a jóváhagyást. Be kell ismernem, hogy az időpont a jóváhagyásra nem volt a legkedvezőbb, mert december 25-én és január 7-én megjelent a Magyar Nemzetben Illyés Gyula írása[4] az erdélyi magyarság nehéz helyzetéről, a diszkriminatív intézkedések okozta problémákról. A Román Kommunista Párt ideológusai ingerülten válaszoltak Illyés Gyula írására, minősíthetetlen hangon támadták a legnagyobb élő írót, teljesen tájékozatlanul nyilatkoztak a Hunok Párizsban című könyvéről. Mihnea[5] úr nem kevesebbet állított, mint hogy ez a könyv Horthy- tisztekről szól. A botrány hullámai hónapokig gyűrűztek. Ezért egy évig nem is érdeklődtem Domokos Gézánál a kéziratom sorsáról. Tudtam, hogy sem Illyés Gyuláért, sem értem nem exponálja magát, nem kockáztatja karrierjét.

1980-ban, miután felvettem a kapcsolatot a budapesti kiadóval, egyre több jelzést kaptam arra vonatkozólag, hogy várják a kéziratot. Sürgető leveleimre Domokos Gézától semmiféle választ nem kaptam, ezért elhatároztam, hogy naponta elküldött táviratokat intézek az Írószövetség elnökéhez, Macovescu[6] úrhoz, aki előzőleg a román külügyminisztérium élén állt. Személyesen egyszer találkoztam vele, a Zaharia Stancu[7] temetésén. Időközben tudomásomra jutott, hogy Domokos Géza a kéziratomat eljuttatta Gálfalvi Zsolthoz[8], akitől nem annyira szakmai, mint inkább politikai véleményezést kért. Ettől kezdve Gálfalvi Zsoltot ostromoltam, kérve, hogy írja meg a referátumot a kéziratomról. /Naiv várakozás, hiszen Domokos Géza is jól tudta, hogy Gálfalvi Zsolt soha sem fogja megírni./ Gálfalvi Zsolt elunva sürgetéseimet, cselhez folyamodott. Egy délelőtt felhívott telefonon és lelkendezve közölte, hogy átadta az Írószövetségnek és most már remélhetem, hogy a kézirat kikerül Budapestre, és onnan várjak újabb választ. Tudtam, hogy szemérmetlenül hazudik. Elkészítettem egy kétoldalas tartalmi ismertetést a könyvemről, és Oláh Tiborral[9] lefordíttattam románra. Este vonatra ültem és leutaztam Bukarestbe, és utam egyenesen a Calea Victoriára, az Írószövetség székházába vezetett.  A humánus, européer Laurentiu Fulga[10] alelnököt kerestem meg és elmondtam jövetelem célját. Fulga felháborodottan közölte, hogy Gálfalvi Zsolttól nem tudják kikaparni a jelentést, ők pedig magyarul nem tudnak, tehát e nélkül nem tudják a jóváhagyást megszerezni. Ekkor jött be az én székely eszem ellencsele. Taxiba ültem, és elhajtattam Gálfalvi Zsolt lakására. Becsöngettem, Zsolt még pizsamában volt. Azzal kezdtem, hogy megköszöntem jóindulatát, hogy a referátumot elkészítette, de sajnos az Írószövetségnél kézen-közön „eltűnt” a jelentés. Elővettem az Oláh Tibor által lefordított szöveget és mondván, hogy időt szeretnék nyerni, ezért kérem, olvassa el, és írja alá. Nincs benne semmi értékelés és minősítés.

Gálfalvi Zsolt belefehéredett, remegő kézzel átolvasta a szöveget és végül aláírta. Megköszöntem, bocsánatot kértem a zavarásért, és szaladtam vele a Scanteia Házba, a művelődési államtitkárságra, ahol a legnagyobb készséggel fogadott Szász Béla ügyosztály vezető, rátette a szükséges pecséteket, és indulhattam a kézirattal a vámhivatalhoz.

A budapesti sürgetések miatt nyilván nem vártam meg azt a bizonytalan hivatalos jóváhagyást és illegálisan kiküldtem a kézirat egy példányát Budapestre. Dr. Hadnagy Csaba Kecskeméten dolgozó orvos fia vállalta magára a kézirat kicsempészését, akiről addig nem tudtam. Tudniillik  én azt a konspiratív utasítást kaptam, hogy a Lenin utcai belgyógyászati klinika laboratóriuma egyik szekrényének tetejére tegyem fel a kéziratot kora reggeli órában. Sem orvossal, sem takarítónővel nem találkoztam, viszont három nap múlva értesültem, hogy a kézirat Budapesten, a Szépirodalmi igazgatójának, Illés Endrének[11] a kezében van. Ez megnyugtatott, bár a vállalkozás nem volt kockázat nélküli. Néhány hét múlva arról értesültem, hogy a kiadó megkapta a magyar lektor szakjelentését, a két legjelentősebb, politikailag is nagy tekintélynek örvendő Király Istvántól[12], és Pándi Páltól[13]. Mindketten a kiadásra vonatkozó igenlő, pozitív választ adtak. Beadtam az útlevél kérésemet családi látogatás címén, és egy hónap múlva kiutaztam Budapestre, ahol kézhez kaptam a magyar lektori jelentéseket a szokásos javításokra való ajánlásokkal. Bár a Király István észrevételei a marxista szemléletű történetírás szellemében fogantak, jóindulata nem volt kétségbe vonható. Kevésbé mondhatom el ezt a Pándi Pál jelentéséről, amely helyenként inkább denunciál. Felháborodottan tiltakozik az ellen, hogy bírálni merészelem a Magyar Szocialista Munkáspárt 1958-as állásfoglalását a népi forradalom kérdéseiről. Abba a gyanúba hoz, hogy Gömbös Gyulával[14] rokonszenveztem. Hasonló szellemű megjegyzéseket is tett a népi írókra, nevezetesen Illyés Gyulára vonatkozóan. Pándi kemény szavakkal kifogásolta, hogy nem határoltam el magamat a jobboldali szemléletű magyar népi irodalomtól, a Gömbös neve mellé nem írtam oda, hogy fasiszta és így tovább. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni Pándi éber szavait azon bizonyos állásfoglalásról, jóllehet Király Istvántól olyan értelmű megjegyzést kaptam, hogy ő volt az állásfoglalás egyik megszervezője, és már azzal ő maga sem ért egyet. A történelmi szükségszerűség, az 56-os tragédia tette indokolttá az állásfoglalást és annak egyes túlzó tételeit. Ennek ellenére a könyv szerkesztője ragaszkodott ahhoz, hogy hagyjam el az állásfoglalás direkt elutasítását és találjak valamilyen kompromisszumot Pándi felé, különben a könyvem nem jelenik meg.

A kiadóval megkötöttem a szerződést, de az akkori törvények szerint azt a román írószövetségnek is alá kellett írnia, mert végülis a tiszteletdíjat nem vehetem én fel Budapesten, az összeget a Román Kereskedelmi Banknak utalták át Bukarestbe, ahol aztán különböző címeken különböző adókat vontak le. Kezembe a tiszteletdíj olyan kis töredéke került, amelyből a kiutazások, az újragépelések költségét sem fedezték. Erre számítottam, nem is a pénzért írtam, hanem azért, hogy valamit törlesszek abból a hálából, amit az erdélyi magyarság érzett Illyés Gyula iránt.

A tervek és ígéretek szerint a könyvnek Illyés Gyula nyolcvanadik születésnapjára kellett volna megjelennie, tehát 1982. november 2-ára, ez volt a kiadó igazgatójának, Illés Endrének a szándéka. Annyira szívügyének tekintette a könyv megjelenését, hogy ő írta a fülszöveget is, amivel egy kiadó igazgató nem szokott foglalkozni. Illés a következőket írta: Izsák József munkája a nyolcvanadik születésnapját ünneplő Illyés Gyula munkássága előtti tiszteletadásnak minden bizonnyal jelentős eseménye. Sajnos láthatatlan kezek tettek arról, hogy Illés Endre szándéka ne váljon valóra. A könyv nem a születésnapra, hanem három hónappal később, 1983 elején jelent meg, a gyomai Kner nyomda kitüntetően szép kivitelezésében.

A könyv megjelenésének „elúsztatása” az évforduló ünnepi napjairól számomra csalódást jelentett, de örülnöm kellett, hogy a nehéz akadályokat leküzdve egyáltalán megjelent. A könyvet mértéktartóan reklámozták, bemutatta a TV, a rádió nem, megjelent egyik-másik kirakatban, foglalkoztak vele a napilapok kritikusai, kényszeredetten, vagy épp fanyalogva azon, hogy Illyésről egy határontúli, vidéki irodalomtörténész szólal meg elsőként. Elégtétel volt számomra viszont, hogy Illyés vállalta a könyvet, barátainak dedikációval adott belőle, engem, amikor a könyv megjelenésekor meglátogattam, a legnagyobb szeretettel fogadott. A folyóiratokban állítólag behatóbb elemzések is megjelentek a könyvről, azok közül egy került a kezembe, az ellenségesen elfogult Márkus Béla[15] írása a Tiszatájban. Arról egy másik emlékezésemben bővebben szólok.

A második kötet anyagán folyamatosan dolgoztam. A sors úgy hozta a legnagyobb szomorúságomra, hogy 1983 áprilisában a halál lezárta az életművet. Így már egy befejezett életműre támadt rálátásom. 1985-ben befejeztem az 1950 és 1983 közötti pályaszakaszt elemző áttekintést. Tanulva az első kötet kálváriájából, a kéziratot személyesen vittem le Bukarestbe az Írószövetséghez, és a jóváhagyásért személyesen D. R. Popescuhoz[16] fordultam, aki elfoglaltsága ellenére kitüntető szívességgel fogadott. Miután röviden elmondtam, hogy jártam az első kötettel, hangoztatván, hogy nem szeretném, hogy ha ismét évekig húzódna a jóváhagyás, átvitt a külügyi titkárhoz és arra kérte, hogy adja meg az engedélyt. Garanciális becsületszót kért arra vonatkozólag, hogy nincs a kéziratban semmi olyan, ami politikailag káros lenne a román államra. Így fél óra alatt kezemben a szükséges papírokkal, mehettem ismét a művelődési tanácshoz, Szász Bélához, aki nekem még a kézirat csomagolásában is segített, hogy minél gyorsabban vigyem a vámhivatalhoz. Szerencsémre még a kiadó élén állott Illés Endre, aki az első kötet megjelenésének a gondját is szívén viselte, és ezzel a kiadó egyik-másik szerkesztőjének a gáncsoskodását is megtörte. Az már nem rajta múlott, hogy a 86 decemberére tervezett kötet nem kerülhetett a karácsonyi könyvpiacra, mert ismét csúsztatták, úgy a következő év elején készült el. Ezúttal már a könyvüzletek raktáraiban megrekedt a könyv, nemcsak a kirakatokba nem került, de sok helyen még a pultokra sem. Kedvetlenül osztottam szét néhány példányt azoknak, akiknek az első kötetből is juttattam.

A második kötetet természetszerűen ugyanaz a két irodalomtörténész lektorálta, mint az elsőt, Király István és Pándi Pál. Kényelmetlenné tette a helyzetemet az a körülmény, hogy Pándi Pál több olyan Illyés drámával kapcsolatban szólalt meg, amelyet én is tárgyaltam, tehát meg nem kerülhettem. Már a megírás idején éreztem, hogy a történelem menetrendjében érik a nagy változás, válságban van a szocialista eszmerendszer, de a hatalom ilyen gyors hanyatlását és végső bukását nem hittem bekövetkezhetőnek. Ezek tudatában írtam a személyi kultusz néven emlegetett kommunista diktatúra népellenességéről és bűntényeiről. Ez a hangnem teljesen kihozta sodrából Király Istvánt, aki hevesen tiltakozott. Pándi sem volt elragadtatva, legszívesebben elutasította volna a kéziratot. A lektori jelentések elkészülte után ismét családi látogatásra utaztam Budapestre, ahol tárgyaltam a kiadó igazgatójával, Illés Endrével, aki nekem a kompromisszumos megoldást ajánlotta, a lektori kifogások tekintetében. Tehát tompítanom kellett a személyi kultuszt elítélő soraimon, magyarázkodnom kellett 1956 körül, de elsőként elemeztem terjedelmesen, idézetekkel tűzdelve az Egy mondat a zsarnokságról című versét. A lektorálás után még írtam egy új fejezetet, a közösségi tudat kiterjesztése: Hajszálgyökerek. Sajnos a könyv szerkesztőjétől csak szíves vendéglátást kaptam, de kevés érdembeli segítséget, így történhetett meg, hogy ugyanazt a verset két külön fejezetben is teljes szövegével idéztem. Vagy a Kegyenc elemzésénél kimaradt teljesen tíz sor, megszakítva ezáltal a szöveg értelmi folyamatosságát.       

Míg az első kötet nyomdai korrektúráját ellenőrizhettem, a második kötet nyomtatása idején nem kaptam útlevelet, így a szép kivitelezésű könyv telides-tele van sajtóhibákkal /elírtak szavakat, évszámokat./ Bosszúságomat csak tetézte az az érdektelenség, amely a könyvemet fogadta. Csak egyetlen példát mondok, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára az első kötetemet sem vásárolta meg, szégyenszemre én ajándékoztam mindkettőből. A kiadó a kereskedelmi rendelések alapján inkorrektül járt el, mert a második kötetből kevesebbet nyomtak, mint az elsőből.

A második kötettel felkerestem Illyés Gyula özvegyét[17], akivel már kéziratban elolvastattam a könyvet, tehát annak tartalmát ismerte. Családias melegséggel fogadott, és annyit mondott – a könyvet magához szorítva – Jóska, ezt a könyvet nagyon szeretem. Annyit tudok, hogy erdélyi kortársaim „lenyelték”, 89 után sem írt róla senki egy sort sem. Mondjam azt, számomra ez a legmegnyugtatóbb dicséret. 

---

[1] Izsák József publikálatlan visszaemlékezése. Föltehetőleg 1997 és 1999 között írta. Ezt követően kezdett dolgozni a monográfia második, átdolgozott kiadásán, amelyet a Püski Kiadó jelentetett meg 2002-ben, Illyés Gyula születésének századik évfordulójára. A visszaemlékezésben Izsák József kitér a kényszerkompromisszumokra, amelyek a monográfia kiadásának feltételei voltak, valamint a második kötet hiányosságaira. Az átdolgozott kiadáson több mint egy évet dolgozott, hogy a monográfia mindenben megfeleljen az ő tudásának és elveinek, és ezáltal hitelesebben jelenítse meg Illyés Gyula költői világképét.

[2]  Izsák József: Illyés Gyula költői világképe, 1920-1950 (Bp. Szépirodalmi 1983); Illyés Gyula költői világképe, 1950-1983 (Bp. Szépirodalmi 1986); Illyés Gyula – második, átdolgozott kiadás (Püski Bp. 2002)

[3] Domokos Géza (1928-2007) erdélyi magyar író, politikus. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron, a Bolyai Tudományegyetem kezdte, ahonnan egy év után  Moszkvába küldték a Makszim Gorkij Intézetbe, ahol 1954-ig tevékenykedett.  Hazatérése után a Pionír újság, majd az Ífjúmunkás, később a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztője. A Kriterion Könyvkiadó igazgatója (1970), a Román Írószövetség alelnöke (1984–1990). (Izsák József, föltehetőleg, mint a Kriterion Könyvkiadó igazgatójához és könyvkiadásban a legbefolyásosabb magyar állami tisztségviselőhöz fordult Domokos Gézához, hiszen több forrás szerint a Román Írószövetség alelnöke 1984-től lett, azaz már az első kötet budapesti megjelenése után.) Két román játékfilmnek írt forgatókönyvet, az 1974-ben bemutatott De bună voie, nesilit de nimeni (Szabadon, senkitől sem kényszerítve) a magyar-román vegyesházasságot népszerűsíti, kiszolgálva ezáltal az RKP asszimilációs politikáját. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség első, alapító elnöke (1989-1993),

[4] Válasz Herdernek és Adynak, Magyar Nemzet, 1977. december 25-én és -1978. január 1-jén. Erről részletes tanulmányt közölt Pomogáts Béla a Kortársában 2013-ban: 

http://www.epa.hu/00300/00381/00187/EPA00381_kortars_2013_12_20452.htm?fbclid=IwAR362EKUukBbJTrZqy0AV6RxgWdl1x8GEZJV6f8uhapyRYc4Py0OZKvcYLQ

[5] Mihnea Gheorghiu (1919-2011), román költő, író, drámaíró, a Román Tudományos Akadémia tagja, a Secolul 20 irodalmi folyóirat első főszerkesztője (1961-1963). A Luceafarulban megjelent botrányos cikkéről részletes ismertetést lehet olvasni Pomogáts Béla fent idézett tanulmányában.

[6] George Macovescu (1913-2002), Románia külügyminisztere (1972-1978), a Román Írószövetség elnöke (1978-1982)

[7] Zaharia Stancu (1902-1974) román Herder-díjas író, költő, újságíró,a  Román Írószövetség elnöke (1947-1972)

[8] Gálfalvi Zsolt (1933-2021), romániai magyar irodalomkritikus, politikus, a marosvásárhelyi Állami Magyar Színház igazgatója (1967-1969), a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács nemzetiségi igazgatóságának vezetője államtitkári rangban (1971-1975), 1998 a Román Állami Televízió vezetőségének tagja, majd ideiglenes vezérigazgatója.

[9] Oláh Tibor (1921-1996) romániai magyar kritikus

[10] Laurențiu Fulga (1916-1984), román író, a Román Írószövetség alelnöke (1968-1984).

[11] Illés Endre (1902-1986),  magyar elbeszélő, drámaíró, könyvkiadó igazgató, műfordító, műkritikus.

[12] Király István (1921-1989), magyar irodalomtörténész, Ady Endre-szakértő, országgyűlési képviselő (1971-től), a Magyar Tudományos Akadémia tagja

[13] Pándi Pál (1926-1987),  Kossuth-díjas magyar irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. Kardos László fia. 1973-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-től rendes tagja.

[14] Gömbös Gyula (1886-1936), császári és királyi vezérkari tiszt, magyar királyi szolgálaton kívüli gyalogsági tábornok, politikus, országgyűlési képviselő, titkos tanácsos, honvédelmi miniszter, a Magyar Királyság miniszterelnöke 1932-től haláláig.

[15] Márkus Béla (szül. 1945. december 11.) Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész, kritikus

[16] D. R. Popescu (1935-) román regényíró, költő, dramaturg, esszéista és novellaíró. A Román Akadémia levelező tagja, 1980 és 1990 között a Román Írószövetség elnöke volt.

[17] Kozmutza Flóra (1905-1995),  gyógypedagógus, pszichológus, francia-német-magyar szakos középiskolai tanár. A magyar gyógypedagógiai pszichológia művelője, megújítója, működési körének kiszélesítője, rendszerbe foglalója.