A SZÉKELY SZABADSÁG NAPJA: EGY KÖZÖSSÉGI AKARAT PRÓBATÉTELEI - III. rész: A tiltás éve - 2015

Ha 2013 az áttörés, 2014 pedig a korlátozás kezdete volt, akkor 2015 egyértelműen a tiltás éveként írható le.

Ez az év nem csupán egy újabb megemlékezés megszervezéséről szólt. Sokkal inkább egy olyan helyzetről, amelyben a múlt, a jelen és a jövő egyszerre nehezedett a szervezőkre. A 2014-ben kirótt büntetés jogorvoslata még folyamatban volt, a 2015-ös rendezvény körül már zajlottak a bírósági viták, miközben a következő évre vonatkozó előkészületek is megkezdődtek. A Székely Szabadság Napja körüli konfliktus ezzel több szinten, párhuzamosan zajló üggyé vált.

A szervezők 2015 elején egy fontos döntést hoztak: közvetlenül a város polgármesteréhez fordultak. Nem véletlenül. Egy korábbi, 2013-as egyeztetés során — amelyet egy konkrét biztonsági fenyegetés tett szükségessé — a jelen lévő belügyi vezetők egybehangzóan állították: a közterületek lezárásáról, tehát végső soron egy nyilvános rendezvény feltételeiről a polgármester dönt. A rendvédelmi szervek ehhez igazodnak.

Ez a felismerés határozta meg a 2015-ös év eleji lépéseket.

A szervezők ezért még az előzetes bejelentés benyújtása előtt levélben fordultak Dorin Floreahoz, kérve őt, hogy változtasson a korábbi gyakorlaton. A levélről 2015. január 19-én Klaus Iohannis államelnököt is tájékoztatták — jelezve, hogy az ügy már túlmutat a helyi kereteken.

A polgarmester válasza azonban gyors és egyértelmű volt. Az előzetes bejelentés benyújtását követően egyetlen napon belül megérkezett a hivatal reakciója: a felvonulást megtiltják. Az elmúlt évből tanultak, ha tiltani akarnak, akkor a bejelentést követően 48 órán belül kell ezt megtenniük.

A szóhasználat ezúttal nem hagyott kétséget. A felvonulásra vonatkozóan nem azt mondták, hogy „nem hagyták jóvá”, nem azt, hogy „nem láttamozták”, hanem: TILTJÁK (INTERZICEM). Ugyanakkor a helyzet paradox jellege megmaradt: a tiltás mögött továbbra sem állt formális közigazgatási határozat. A jog nyelvén tehát megszületett a tiltás, de a jog eszközeivel továbbra is nehezen volt megtámadható. Az ügy maradt a jogi szürkezóna övezetében. A törvény szerint a tiltásnak megvannak a feltételei. Ezek a mi esetünkben nem teljesültek.

A szervezők a Maros megyei prefektushoz fordultak, kérve a törvénytelen döntés megsemmisítését. A válasz azonban újabb réteget tett hozzá ehhez a sajátos jogi helyzethez: a prefektus szerint az átirat nem minősül közigazgatási határozatnak, ezért nem tartozik a hatáskörébe.

Így állt elő az a helyzet, amely talán a legpontosabban írja le 2015 lényegét: volt tiltás, de nem volt megtámadható tiltó határozat.

Február végére nyilvánvalóvá vált, hogy sem a jogi, sem a politikai eszközök nem vezetnek eredményre. A szervezők ekkor egy nehéz, de következetes döntést hoztak: nemcsak a felvonulásról mondanak le, hanem az egész rendezvényt visszavonják. A „Nem leszünk a hatóságok partnerei” című közlemény nem csupán egy taktikai lépést jelentett, hanem egy elvi állásfoglalást is. Hogy ezt ma mindenki megértse, ahhoz el kell mondani, hogy a tiltó átiratnak volt egy másik pontja is, amely "nagylelkűen" engedélyezi a megemlékezést. Ennek az volt az üzenete, hogy a hivatal kompromisszumkész, fogadjuk el a nagylelkűségét, és ezzel a jövő évekre is teremtsünk egy precedenst. A szervezők döntése a jövőnek is szólt.

A történet azonban itt sem zárult le.

2015. március 9-én, egy nappal a.lemondott (!) esemény előtt a prefektus sajtótájékoztatón figyelmeztette a közvéleményt: bármilyen esemény történik másnap, a politikai és büntetőjogi felelősség egyedül a Székely Nemzeti Tanács elnökét fogja terhelni. Ez a kijelentés különösen annak fényében figyelemre méltó, hogy a nyilvánosság ekkor még nem tudott arról: a Székely Nemzeti Tanács elnöke ellen már folyamatban volt egy büntetőeljárás a 2014-es események miatt.

A nyomozás ténye csak március 12-én vált ismertté, amikor a Háromszék beszámolt róla.

Mindeközben az idő nem állt meg. A szervezők már 2015 márciusában benyújtották a következő, 2016-os évre vonatkozó előzetes bejelentést is — mintegy jelezve, hogy a folyamatosság szándékát nem adják fel.

Ezzel párhuzamosan a 2014-es és a 2015-ös ügyek tovább éltek a bíróságokon. Tárgyalások követték egymást, de döntés még nem született. A jogi eljárások elhúzódása maga is a konfliktus részévé vált. E vonatkozásban az áttörést 2016.január 8-a hozta meg. De erről majd a következő részben.

A 2015-ös év így nem egy eseményről szól, hanem egy állapotról. Egy olyan állapotról, amelyben a tiltás nem mindig jelenik meg a jog formális nyelvén, mégis érvényesül a gyakorlatban, amelyben a felelősség megtervezetten, előre kijelölhető, még az események előtt. És amelyben a jogorvoslat lehetősége csak formálisan adott, de ténylegesen nem érvényesíthető.

Ha az első évek tanulsága az volt, hogy egy közösség képes megszervezni önmagát, akkor 2015 azt mutatta meg: ez a képesség önmagában nem elegendő. Mert nemcsak megszervezni kell magunkat, hanem meg is kell védeni azt a teret, ahol ezt megtehetjük. De 2015 után már csak nyolc napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy látható legyen, a jog fegyver, a közösségi akaratérvényesítés békés fegyvere.