A SZÉKELY SZABADSÁG NAPJA: EGY KÖZÖSSÉGI AKARAT PRÓBATÉTELEI - I. rész: A kezdet

A közösségek életében vannak pillanatok, amikor a történelem nem könyvek lapjain, hanem az utcákon íródik. A Székely Szabadság Napjának megszületése és első évei ilyen pillanatok sorozatát jelentik: egyszerre tanúskodnak egy közösség önkifejezési erejéről és azokról a korlátokról, amelyekkel e törekvések szembesülnek.

A Székely Nemzeti Tanács 2013. június 22-én, Marosvásárhelyen tartott ülésén március 10-ét — a székely vértanúk kivégzésének napját — a Székely Szabadság Napjává nyilvánította. A döntés azonban nem pusztán egy szimbolikus aktus volt. Egy már megszületett valóságot rögzített: azt a közösségi energiát, amely ugyanazon év márciusában már megmutatta erejét.

A 2013-as megemlékezés áttörést jelentett. Addig is voltak koszorúzások a Székely Vértanúk emlékművenél, de soha nem gyűlt össze akkora tömeg, hogy a város működését is alakítsa. Akkor azonban több ezer ember töltötte meg a 2,5 kilométeres útvonalat a városközpontig. A forgalmat le kellett zárni. A közösség jelenléte láthatóvá, sőt megkerülhetetlenné vált.

Ez a pillanat volt az, amely egyszerre jelentett sikert és fordulópontot.

Mert ami egy közösség számára megerősítés, az a hatalom számára gyakran kihívás.

2013-ban még az együttműködés dominált. A városvezetés — élén Dorin Floreaval — elsősorban a biztonság szempontjából közelítette meg az eseményt. Ha sokan vannak, le kell zárni az utat — hangzott az egyszerű és racionális álláspont. A rendfenntartó szervek hozzáállását is szakmai felelősség jellemezte. A demonstráció így zavartalanul valósulhatott meg.

Egy évvel később azonban a hangulat megváltozott.

2014 már nem az együttműködés, hanem a korlátozás éve lett. A változás nem egyetlen döntésben jelent meg, hanem egy folyamatban: adminisztratív akadályok, elutasító válaszok, jogi bizonytalanságok formájában. A szervezők már jóval korábban benyújtották az előzetes bejelentést, éppen azért, hogy szükség esetén jogorvoslattal élhessenek. Ennek ellenére a válaszok elutasítóak voltak — részben formai, részben tartalmi indokokra hivatkozva.

A legbeszédesebb mégis az a helyzet volt, amely a felvonulás tudomásul vétele, láttamozása körül alakult ki. A hatóságok nem tiltották be egyértelműen, de nem is hagyták jóvá. Ez a „nem tiltás, de nem engedélyezés” állapota egy sajátos jogi vákuumot hozott létre: olyan helyzetet, amelyben a jog formálisan nem sérült, de a gyakorlása mégis akadályozottá vált. Először ütkoztünk a "jogi szürke zónába" ami annyira jellemzi a román hatósági eljárást. A későbbiek során meg visszatértünk erre.

A láttamozó bizottság ülésén jegyzőkönyvbe foglalták: a bizottság "nem láttamozza a felvonulást". A felszólítás ellenére a szervezők ezt a jegyzőkönyvet nem írták alá. A hivatal képviselői, azt állították, hogy csak a jelenlétet igazolja vissza az aláírás. Közben mi tudtuk: a törvény kimondja, hogy a nyilvános rendezvény bizonyos elemeit a láttamozó bizottság megváltoztathatja a szervezők beleegyezésével. A jegyzőkönyv viszont már tartalmazta azokat a módosításokat - így a tiltakozó menetelés elmaradását - amellyel nem értettünk egyet.

Tehát volt egy jogilag nem tiszta helyzet. Ekkor vált kulcsszereplővé Dr. Kincses Előd, aki sürgősségi eljárást kezdeményezett a bíróságon. A keresetet elutasították, formai okokból — ez várható volt, - ahogyan Kincses is jelezte előre. Ami azonban maradandó jelentőségű, az az ítélet indoklása: kimondta, hogy NEM LÉTEZIK HIVATALOS POLGÁRMESTERI TILTÓ HATÁROZAT. Ez a megállapítás nem változtatta meg az adott helyzetet, de hivatalosan dokumentálta annak ellentmondásait, ezzel - akarva, akaratlan - érveket adott a szervezőknek.

A felvonulást megtartottuk a burkolt fenyegetések ellenére. De már nem ugyanabban a légkörben mint egy évvel korábban.

A csendőrség a résztvevőket a járdára terelte — oda, ahol a mindennapi gyalogosforgalom zajlott. A tér beszűkült, a mozgás nehézkessé vált, és az ebből fakadó torlódások elkerülhetetlenül feszültségeket szültek. Ami egy évvel korábban a közösségi jelenlét ünnepe volt, az most már egy korlátozott térben zajló, feszültségekkel terhelt küzdelemmé vált.

A történet azonban itt nem ért véget.

A demonstrációt követően bírságot szabtak ki a szervezőkre — 12 000 lejt. Megindult a végrehajtás, és ezzel párhuzamosan egy újabb jogi küzdelem is: fellebbezések, keresetek, válaszok és viszontválaszok sorozata. A konfliktus így áttevődött az utcáról a bíróságok világába.

A Székely Szabadság Napjának első évei tehát nemcsak egy megemlékezés történetét jelentik. Egy folyamat rajzolódik ki bennük:

2013 az áttörés éve volt — a közösségi akarat látványos megnyilvánulása.

2014 pedig a próbatételé — amikor kiderült, hogy ez az akarat milyen akadályokkal szembesül.

E történet túlmutat önmagán. Nem csupán egy konkrét eseményről szól, hanem arról a kérdésről is, hogy miként működik a gyülekezési jog a gyakorlatban. Arról, hogy a hatalom hogyan reagál, amikor egy közösség tömegesen és békésen teszi láthatóvá önmagát. És arról is, hogy a jogi keretek miként válhatnak egyszerre eszközzé és korláttá.

A Székely Szabadság Napja így nemcsak emlékezés, hanem tanúságtétel is.

Tanúságtétele annak, hogy egy közösség képes megszervezni önmagát. És annak is, hogy e képesség gyakorlása nem magától értetődő — hanem újra és újra kivívandó. Hogy a gyülekezési jog és a szólásszabadság Romániában korlátozott, ha Székelyföld autonómiájáról van szó.