Apám nem összeesküvés-elméletet gyártott, hanem rendszerlogikát tárt fel

1921 augusztus 1.-én született Sepsiszentgyörgyön Izsák József irodalomtorténész, kritikus, egyetemi tanár, az én apám. Születésének 104. évfordulójához közeledve egy vele kapcsolatos emléket fogok megosztani. Ha apám egyik lényeges állítását nem osztom meg addig, ameddig élek, akkor az velem együtt tűnik majd el, és nem hiszem, hogy ez jó lenne. Ezért elmesélem, beleértve a kijelentés előzményeit is.

Egyetemi éveimet Bukarestben töltöttem 1971 és 1976 között. Nehéz és sötét időszak volt ez, de mérnökhallgatóként viszonylag távol tudtam maradni a politika közvetlen árnyékától. (Azért azt nem tudtam elkerülni, hogy a Securitate ne nyisson nekem 21 éves koromra egy megfigyelési iratcsomót. De erről már többször beszéltem, most nem ennek van sora.)

Diákéveimben látogattam a Petőfi Művelődési Ház programjait, részt vettem az írók házában tartott irodalmi esteken, amelyet a magyar diákoknak szerveztek. Egy ilyen alkalommal hallottam Balogh Józsefet, - bukaresti újságírót, aki az újságíró szakmát Kijevben, a Sevcsenko egyetemen sajatította el 1956-ban - amint elismerően nyilatkozott Constantin Costa-Foru szerepéről a Korunk folyóirat támogatásában. - Milyen csodálatos ember lehetett ő, aki román létére, annyira szerette a magyarokat, hogy még vagyoni áldozatot is hozott a romániai magyar kultúráért! Talán szó szerint nem így mondta, de ennek szellemében beszélt. Talán még verset is írt az emlékére?

Balogh rendszeresen megjelent a magyar diák-rendezvényeken, jóllehet már rég nem volt diákkorú, de szerepe a magyar diákok nevelése lehetett, hogy helyesen viszonyuljunk a többségi honfitársainkhoz. Ma is emlékszem fekete, hosszú bőrkabátjára, az is úgy hozzátartozott, mint a pipája.

Vakációban elmeséltem ezt a történetet apámnak. Ő határozottan állította: Costa-Foru csak közvetített, de a Korunk valódi támogatója a román politikai rendőrség, a Siguranța volt. Nem a baloldali eszmék iránti szimpátiából, hanem azért, mert a román állam számára az erdélyi magyar népi-nemzeti irányzat, közelebb állt a rettegett „irredentizmushoz”, és sokkal nagyobb veszélyt jelentett, mint a baloldali eszmék és a kommunizmus, amelynek képviselői határozottan és őszintén felléptek a határrevízió ellen. Ez volt a magyar baloldal és a liberalizmus nagy erénye román állami szempontból. Ezen felül a Korunk modernista, internacionalista, urbánus vonala „kevesebb kockázattal” járt – sőt, eszköz lehetett a veszélyesebbnek tartott irányzatok háttérbe szorításában.

Miért tartom hitelesnek ma is apámnak ezt az állitását? Mert láttam a hetvenes, nyolcvanas évek gyakorlatát. Akkor már tisztábban láthattam apám mellől az erdélyi magyar irodalom belső viszonyait, egyértelmű volt: törésvonal húzódott a népi és az urbánus irányzatok között, és ezt a törésvonalat nemcsak egyéni ízlésbeli különbségek, hanem államhatalmi logikák is mélyítették.

A népiek – azok, akik a erdélyi magyarság, a falu, a közösségi tudat, az anyanyelv szeretete és a szülőföldhöz való ragaszkodás iránt voltak elkötelezettek – háttérbe szorultak, marginalizálódtak, vagy egyenesen fenyegetésben éltek. Ezzel szemben az urbánus, modernista, egyetemesebb nyelvezetet használó, rendszerkritikától mentes írók – gyakran nemzetiségi lojalitásuk kifejezése nélkül – támogatást kaptak, tágabb publikációs lehetőséget, szerkesztőségi állásokat, hivatalos díjakat.

Apám tehát nem összeesküvés-elméletet gyártott, hanem rendszerlogikát tárt fel. Ismerte a korszak működését, és tudta, hogy a kisebbségi magyar irodalmat a román állam sosem pártatlanul, irodalmi értékek alapján kezelte, hanem a kisebbségpolitika eszközeként. Ebben az összefüggésben a Korunk valóban – ha nem is a szó klasszikus értelmében vett titkosszolgálati „ügynöklap” –, de tudatosan kiválasztott és támogatott irányzathoz tartozott már a két háború között is.

Azóta sem találtam olyan dokumentumot, ami a fentieket végérvényesen bizonyítaná. De a hiány nem cáfolat. A Siguranța levéltára ma is elzárt, homály fedi hajdani működését. A Securitate anyagait már kutathatjuk, a Siguranță pedig csendben elfeledetté vált.

Három rendszer, három államvédelmi hatóság: a Siguranta (1908-1948), a Securitate (1948-1989) és a mai SRI (1990-től napjainkig). Egy köti össze őket: a magyarokkal szembeni bizalmatlanság. Ha nagyon finom fogalmazunk. Ezek mindig azt tették velünk, amit a nemzetközi viszonyok engedtek: a SRI megfigyel, és jelentéseket készít, a Securitate és Siguranta vert, tortúrának vetett alá, vagy nyomtalanul eltüntetett embereket. De mindhárom szerv beavatkozott közösségi életünkbe, ügynököket küldött ránk, manipulálta az erdélyi magyar közvéleményt, és megfigyelőket állított/állít a fontos európai központokba.

Ma, ötven évvel később, még inkább úgy gondolom: édesapám állítása az élettapasztalat, az irodalomtörténeti tudás és a politikai éleslátás hiteles ötvözete volt. Aki ismerte őt, tudja, hogy nem mondott olyat, amit ne gondolt volna végig alaposan, vagy amit ne támasztott volna alá hiteles forrásból származó információ. Meggyőződésem, a fentiekben elmesélt történetben is biztos tudással rendelkezett.