Találkozásom Arnold Toynbee-val

Arnold Toynbee nevével 1978 nyarán találkoztam először. Budapesten a parlamenti könyvtár olvasótermének szabadpolcáról vehettem le 1971-ben megjelent tanulmánykötetét, és néhány délelőtt alkalmam volt böngészni. Nagy a kísértés, hogy többet írják arról a nyárról, de látom, hogy ezzel igen messzire kalandoznék, és nem akarom próbára tenni olvasóim türelmét. Annyit elárulok, Johannát kísértem el, és amíg ő kutató munkát végzett, én puszta szórakozásból olvastam.

Apám azon a tavaszon ott dolgozott Illyés monográfiájának korrektúráján, Toynbee-t ő ajánlotta nekem, még a polcot is körülírta, honnan vehetem le. Abban az időben kétévenként mehettünk Magyarországra - általában külföldre, - és emlékeimben ezért vált kitörölhetetlenné 1978, 80, 83, 85 nyara. Azt követően már nem kaptunk útlevelet, a rendszerváltásig nem léptük át az országhatárt.

Kész, elég! Vissza Toynbee-hoz!

A könyvet igen izgalmasnak tartottam, úgyhogy itthon is kerestem, hol innen, hol onnan kértem el kölcsön, legutóbb meg lányommal vetettem meg egy budapesti antikváriumból.

Amikor a nagyvilág politikai történései úgy hozták, vagy hasonló tárgyú könyv került birtokomba, mindig érdekessé vált felidézni, hogyan vélekedik Toynbee. Azt látom már, hogy a tíz kötetes nagy munkája, a Study of History zárt marad előttem, - már koromnál fogva is - de be is határolja a mindennapos munkám, mennyi időt fordíthatok tanulásra.

Érett ésszel értem meg a rendszerváltást, felnőtt fejjel ért Francis Fukuyama sci-fi regénybe illő ítélete a történelem végéről, és Samuel P. Huntington erre válaszként írt tanulmánya, majd könyve a civilizációk összecsapásáról. Most itt állok nyolcmilliárd embertársammal együtt a világhatalmi status quo átrendezése közepén, egy kis közösség tagjaként, amely át akarja élni a világválságot, de az őt külön is sújtó gazdasági és nemzeti diszkriminációt, a helyi fenyegetéseket, a riasztó népességfogyást. A magyar nemzeti önazonossagú székelység a nyugati kereszténység elidegeníthetetlen része, származása, történelmi gyökerei azonban kelethez kötik. Így kötődnek mindennapjaim a távoli civilizációkhoz. Híreken, elemzéseken és öregkori tanulásaimon keresztül.

Néhány száz méterre írom ezeket a sorokat attól a helyszíntől, ahol Európában másodszor hirdették ki a vallás- és lelkiismereti szabadságot. Toynbee olyan nyugati értéknek tekinti ezeket, - bár forrásukat a XVII. századra és Nugat-Európára teszi - amelyek az emberiség egyetemes kincseivé váltak: "A vallási türelmesség a lelkiismeret szabadságának tiszteletét vonta maga után, s ebből a tiszteletből kifejlődött az emberi jogok és az emberi méltóság tisztelete. Ez új, magasabb szintre emelte a társadalmi felelősségtudatot, a társadalmi igazságérzetet, az emberséget."

Spenglertől (Nyugat alkonya) Paul Kennedyig (Nagyhatalmak tündöklése és bukása) többen jósolják a Nyugat hanyatlását. Érdekes Toynbee álláspontja:

"... sok múltbeli civilizáció történelmében fellelhető - összehasonlító tanulmányok alapján - a hanyatlás és a bukás alapsémái. De nem hiszem, hogy ez az alapséma bármely egyedi múltbéli esetben eleve elrendelt vagy elkerülhetetlen lett volna; tehát a fortiori nem hiszem, hogy ezt az alapsémát jóslat formájában ki lehetne vetíteni egy mozgásban lévő civilizáció jövőjére. Spenglerrel ellentétben nem hiszek egy olyan állandó alapsémában melyhez minden civilizáció történetének alkalmazkodni kellene."

Ám néhány oldallal odébb már azt írja:

"1961-ben Nyugat hatalma szemmel láthatólag múlófélben van. De az elmúlt egy negyed évezred során Nyugat átmeneti fölénye olyan bélyegét ütött a világra, mely valószínűleg a Nyugat hatalmának elenyészese után is jó ideig fennmarad."

A világhatalmi átalakulás reményeim szerint békésen fog végbemenni. A békésen ma azt jelenti: világháború nélkül, a fegyveres konfliktusok eszkalációja nélkül. Lenne még mesélnivalóm Toynbee kötetéről. Hagyjuk egy következő alkalomra.