Marosvásárhely Székelyföld fővárosa I.

A Székely Nemzeti Tanács megalakulásakor az első kérdések között szerepelt: mettől meddig tart Székelyföld? A válasz viszonylag egyszerű: Székelyföld mindazokat a településeket magába foglalja, ameddig a székely jog kiterjedt. 1876-ig, amíg az új közigazgatási törvényt elfogadták Magyarországon, a székely székek voltak Székelyföld közigazgatási egységei. A magyar alkotmány- és jogtörténetben azért kell külön fejezetet szentelni a székelyeknek, mert a székely székek a vármegyéktől eltérő módon működtek, de más volt az öröklési jog, más volt a közigazgatási rend és az adózás.

Székelyföld Erdély történelmi régiója, és a történelmi szempontok nem nélkülözhetőek sem a határ kijelölésénél, sem a belső közigazgatási rendjének vizsgálatakor vagy tervezésénél. Érdekes, hogy a román közvélemény, amely hajlik arra a vélekedésre, hogy Székelyföld nem is létezik, szembefordul még az igencsak fiatal román közigazgatás hagyományaival is. Trianon után, a két háború között a királyi Románia átvette a magyar közigazgatás vármegyéit, meghagyva a székelyeknek hagyományos területi közigazgatásának kereteit. Mi több, az 1952-es alkotmány, amely létrehozza a Magyar Autonóm Tartományt, székely rajonokról beszél - teljes joggal -, a tartomány székhelye/fővárosa pedig Marosvásárhely. Jelzésértékű az is, hogy a Magyar Autonóm Tartomány közigazgatási alegységei, tehát a rajonok területileg a székely székeknek feleltek meg. De még az Autonóm Tartományt felszámoló közigazgatási reform és az ennek alapján elfogadott 2/1968-as számú törvény is kimondja, hogy a megyehatárokat gazdasági, kulturális és történelmi (!) szempontok alapján kell kijelölni. Azért hangsúlyozzuk a történelmi kritériumot, mert még a magyarok között is akad olyan, aki tagadja, hogy Marosvásárhely lenne Székelyföld fővárosa, és a történelmi távlat, ameddig ők képesek visszanézni, nem terjed túl a kommunista diktatúrán.

Vizsgáljuk meg Marosvásárhely és a székelyek viszonyát. Nagy Szabó Ferenc, Marosvásárhely XVII. századi krónikása idézi a város elöljáróinak kijelentését: „mi nem vagyunk székelyek, hanem városiak." Hiba lenne azonban szó szerint venni ezt az idézetet, hiba lenne kiemelni ezt a kijelentést a vitából, amelyet a város elöljárói egy dézsi gyűlésen folytattak erdélyi nemes urakkal a marosvásárhelyi vár építéséről. De itt és ekkor jelenik meg a székelységen belül egy másik, szintén identitást teremtő rend, a városiasodás, a polgárosodás rendje. Mindezek tetejébe 1616-ban Marosvásárhely szabad királyi város is lett. Egy szabad királyi város polgárának lenni magasabb szintű kiváltságot jelentett, mint amellyel a szabad székelyek rendelkeztek. De a történelem folyamán tovább élt ez a megközelítés, és búvópatakként tért vissza még a 19-20. században is: székely az, aki a sajátos népi hagyomány őrzője és fenntartója. Tamási Áron novelláiban Székelyudvarhely es más székely városok székely polgárai így válnak "nadrágos emberekké", és a polgárosodás folyamata ezt az elkülönítést csak tovább erősítette. Maga Tamási Áron is hajlott erre a gondolatra. Amikor öccse, Tamási Gáspár Budapesten meglátogatta, ragaszkodott ahhoz, hogy székely népviseletben jöjjön, és társaságban így jelenjen meg, miközben ő maga természetes módon öltönyben járt, de láttatni akarta azt a népi hagyományt, amelynek leghitelesebb őrzői az ő írásai.

Marosvásárhely polgárai nem csak a székely népviseletet hagyták el, de az idők folyamán megszólalásaikból is kikopott a "marasmenti" tájszólás. Volt még egy tényező, amely gyorsította a székely hagyomány kopását. 1952 után a Magyar Autonóm Tartomány fővárosa nagy vonzóerőt jelentett az erdélyi magyaroknak. Telepedtek ide mindenhonnan: Váradról, Kolozsvárról, Enyedről, hogy otthonosabban érezzék magukat Erdélyben, annak legszámosabb magyar népességű városában.

Mégis a XIX. század végét, a XX. század elejét a marosvásárhelyi székely öntudat reneszánszának lehetett tekinteni. Ennek jegyében épült fel Marosvásárhelyen a Székelyföldi Iparmúzeum, itt jön létre a Székely Kereskedelmi és Iparkamara és itt épültek fel a székely népművészet, a székely népi kultúra jegyeit viselő legszebb épületei Erdélynek: a Kultúrpalota és a Városháza.

1941 januárjában itt tartanak egy székely nagygyűlést, amely kiáltványban fogalmazza meg harmincezer marosvásárhelyi polgár elkötelezettségét a székely és magyar öntudat mellett: „Ha mi magunkat székelyeknek mondjuk – vagy valaki csak így emleget minket – ezzel csak arra az erkölcsi, nemzeti és népi jelentésre teszünk külön hangsúlyt, amelyet nekünk ez a szent név jelent: Magyar.” (Reggeli Újság 1941. január 22. (XI. évf. 7. szám) 2. oldal)

1946-ban Marosvásárhely lesz az otthona a Székely Színháznak, amely 1948 után Állami Székely Színház nevet viseli.

A Székely Nemzeti Tanács megalakulása óta tudatosan dolgozik a székely öntudat újjászületésén, és nem véletlen, hogy a Székely Szabadság Napján, Marosvásárhelyen a Székely Mártírok emlékműve körül emeli magasra az aranysávos kék lobogót. Ezt követően az autonómia menetoszlopa a Városháza és a Kultúrpalota elé vonul, hogy átadja a székelyek követelését a román kormánymegbízottnak és befejezésként elénekelje a magyar és a székely himnuszt.

Marosvásárhely múltja és jövője elválaszthatatlan Marosszéktől, Székelyföldtől, mint annak legnépesebb városa, legnagyobb gazdasági és szellemi központja. Székelyföld egy hosszú történelmi folyamatban kialakult kulturális, földrajzi, társadalmi valóság. Az a cél, hogy autonóm közigazgatási egységgé váljon újra, magyar nemzeti érdek. Ennek legméltóbb kifejezője, hogy egymás mellett lobog a magyar parlament homlokzatán a magyar és a székely zászló.