Izsák József: Illyés Gyula

IZSÁK JÓZSEF

ILLYÉS GYULA

Bevezető

A MODERN KÖLTÉSZET ÉGTÁJAIRÓL

    A magyar irodalom uralkodó műfaja kezdettől a líra volt. A jelenség okai többfelé mu­tatnak. Esztétikai közhely, hogy versbe az való, amit prózában nem lehet kifejezni. Viszont a fordítottja is igaz, az tudniillik, hogy költői témává válhat minden, a modern költészet ta­núságtétele szerint még a banalitás is. A történelmi-társadalmi körülmények időről időre se­gítettek a magyar költőnek abban, hogy hivatását ne tekintse pusztán a múzsákkal való tár­salgásnak. Elég, ha Balassi Bálintra, Zrínyi Miklósra és Petőfi Sándorra hivatkozunk, bár a sort folytathatnánk tovább. A nemzetlét vállalása gyakran többet kért a költői ihletnél. Év­századokon át, amit az arra hivatottak az ország, a magyar államiság helyzete folytán elmu­lasztottak kimondani vagy megcselekedni - a költők és a költészet hivatásává lett. Illyés Gyula a jelenséget nemcsak a magyar irodalomra találja jellemzőnek. Ezt mutatja a többi Duna menti nép irodalma, sőt a lengyeleké, a cseheké is, minden olyan népé, amely a törté­nelem folyamán évszázadokat élt úgy, hogy országa volt ugyan, de állama nem. „A nemze­tek életműködése alig különbözik az emberi test működésétől. Ha cgy-egy szervünk nem működik, átveszi vagy átérzi egy másik. A vak az ujjaival olvas, a süket a szemével hall.”¹ A társadalmi, nemzeti kérdések feletti vívódás-virrasztás a magyar irodalom életformájává vált. A líra - lévén az irodalmi műfajok közt a legmozgékonyabb, az előőrs - vállalt legtöb­bet magára. Néha azt is, ami a francia, az angol vagy az orosz irodalomban a regény, a drá­ma, az esszé, a filozófia, a publicisztika hatáskörébe esett. A nyugati irodalmakban szinte szokatlan jelenség - mondja Illyés -, hogy egy nép az élethez való jogát költői révén iktas­sa törvénybe, közösségi öntudatát főként az irodalomban élhesse ki. Itt a magyarázata an­nak, miért lett a magyar irodalomban a regény és dráma ellenében vezető műfajjá a líra.

    Az előbbi gondolatsorból következik, hogy a magyar vers a regénynél is sokszínűbb kép­ződmény, főként a huszadik századi magyar vers, amelynek eredői Balassitól a kuruc dalo­kon át Csokonaiig, Vörösmartyig és Vajda Jánosig átfogták a hét évszázados magyar líra egész történetét. Ez a hagyomány nem egyenletes, nem folyamatos, egy-egy klasszikust a ti­zenkilencedik századig hosszan tartó cezúrák választanak el egymástól. A magyar költészet történeti fejlődésében mintha minden században mindent elölről kellett volna kezdeni, csak a népköltészet elapadhatatlan forrása tartott ki. A történelmi balsors, a néppusztító kataszt­rófák a társadalmi haladás, a művelődés fékezésével sok nagyra törő szándékot hiúsítottak meg. Mostoha viszonyok közt még a tehetségnek is külön erőpróba volt a világra jönni. „Vagy nem tudott kivergődni a sötét mélységből, amelyben a nép milliói éltek... - állapítja meg Illyés - s nyugtalansága legfeljebb szegénylegénynek sodorta. Teste megszületett, de szelleme nem jöhetett napvilágra, mert mégsem gondoltak vele, mert a nemzet rossz anya volt.”² íme, a magyarázata annak, hogy miért nem fejlődhetett évszázadokon át a magyar lí­ra, akárcsak a többi szomszédos népeké, románoké, szerbeké, horvátoké, bolgároké sem egy ütemben a nyugati, francia, angol, német költészettel. Shelley és Csokonai egy időben alkot­tak, Baudelaire nem Adynak volt a kortársa, hanem Petőfinek és Aranynak. Hosszú időn át, századunk első évtizedéig a magyar irodalom nem lehetett szinkronban a világirodalommal, ami még nem jelenti azt. hogy bármikor is lemondott volna az európai irodalommal való kapcsolatáról. Sőtér István szerint: „a magyar költészet történetét úgy is el lehet mondani, hogy egyes korszakaiban csak azt vesszük figyelembe: kifelé néztek-e a magyar költők Eu­rópába, vagy visszafelé-e, Európa felől, a magyar költészet mondanivalóira, eszközeire”.³ A tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulóján irodalmunk európai nézetből vált önma­gával elégedetlenné. Az elégedetlenség eredménye: a magyar romantika. A század közepe felé saját népköltészeti hagyományaiból megújultan nézett Európa felé, és onnan csak azt fogadta el, ami nemzeti igényeinek megfelelt. Az eredmény nem kevesebb: Petőfi és Arany költészete. Később, a huszadik század elején, Ady és Kassák ugyancsak Európa felől váltak elégedetlenné költészeti viszonyainkon túl a társadalom elmaradottságával. így született meg a modern magyar líra.

    A magyar költészet történetében tehát az európai irányultság és nemzeti hagyomány nem különíthetők el egymástól, éppúgy kiegészítik egymást, mint a népiség és modernség. A ma­gyar zene történetéből ragadva ki a példát, talán még jobban megérthetjük, miről is van szó. A világszerte megbecsült Bartók Béla alkotóerejének javát áldozta a délkelet-európai nép­zene felkutatására és összegyűjtésére. A legmodernebb huszadik századi zenei nyelvet és stílust épp azáltal sikerült megteremtenie, hogy a magyar, román, szlovák népzenei kincs motívumait, struktúráit az avantgarde zenei törekvésekkel hozta összhangba. Az irodalom­ban korábbi példára is hivatkozhatunk. Petőfi, a „népköltő”, a francia forradalom eszméit szintetizálta a népköltészeti hagyományokkal, a korabeli nemzeti és társadalmi törekvések­kel, így fogadta magába Európát. Kortársa, Arany János meg Homéroszt, Dantét, Shakespeare-t hasonította hozzá a népköltészet és a tizenhatodik századi históriás énekek hagyo­mányaihoz. Ady nyugatos lírájában ki ne érezné a kuruc költészet, a népi protestantizmus dacosságát?

    A magyar líra heterogén jellege tulajdon múltjához és Európához való egyidejű kötődé­séből adódik. Ez a kétfelé irányulás állandó megújítója, megtermékenyítője a magyar költé­szet fejlődésének. A huszadik századi magyar líra útját áttekintendő, tájékozódnunk kell afelől is, mi az az európai modem költészeti hagyomány, amely majd egy évszázada vonzza-taszítja nemcsak a magyar költőket, hanem Közép- és Kelet-Európa valamennyi jelentős lírikusát.

    A modern világlíra két úttörő és korszakos jelentőségű képviselőjének színre lépését mindössze két év választja el. 1855-ben jelent meg Walt Whitman Fűszálak című kötete és 1857-ben Charles Baudelaire-től A romlás virágai. A huszadik század majd valamennyi köl­tői „iskolája” e két nagy művész valamelyikét tiszteli őseként. Tanulságos ezt az örökséget máig tartó elemeire bontani. Kettőjük közül Baudelaire volt az ellentmondásosabb; arisztok­ratikus lélek, a nagyváros apokalipszisének költője, aki „sátánosságával saját rossz szelle­mét próbálta elűzni”. Különös ellentmondások viharzanak benne: az individualizmus meg­testesítője - a művészetben az elszemélytelenedés híve, mélyen romantikus természet - s az antiromantika elindítója az irodalomban, a Szépség megszállottja -, és ő teremti meg a csúf, a bizarr, a groteszk esztétikáját, fényre vágyik - és a tudat mélysötétjét bolygatja.⁴ Remény­telenség, bénultság, szorongás, félelem, az új utáni vágy, a szépség mámora, szenvedély, unalom, pusztulás és szárnyalás tartják örökös rabságukban. Mint Edgár Allan Poe fordító­ja és hódolója száműzi a „szív részegségét”, az ihletet. A nyelvnek mágikus erőt tulajdonít, a versben sorra lemond az objektív, logikai, érzelmi és nyelvi rendről, az álmot és a képze­letet felsőbbrendű alkotóképességnek nyilvánítja. „Vörös színű mezőket és kék fákat aka­rok látni” - hökkenti meg kortársait.⁵ Ő indítja el a formák, költői képek, szerkezetek fel­bontásának újkori divatját, ő szünteti meg tudatosan a költői kifejezés folyamatosságát, és lépteti helyébe a spontánabb töredezettséget. Egyszóval belőle ágazódnak a huszadik száza­di modern vers előképei a poésie pure-től a szürrealizmusig és a mai antilíráig.    

    Walt Whitman merőben másfajta személyiség. Egyszerű farmer fia, aki az észak-ameri­kai rabszolgaság elleni küzdelemben vált a demokrácia harcosává, az emberi összetartozás legnagyobb költőjévé a világirodalomban. Rímtelen szabad verseiben „az egyszerű embe­rek szeretetét, a technika diadalát, az emberi egyenlőséget énekli ujjongó örömmel”.⁶ Talá­lóan állapítja meg róla Szerb Antal, hogy ő tanította meg az újkori múzsákat örülni. Szerel­mi verseiben nyíltan szókimondó, a kapitalizmus ellentmondásainak bírálatában kíméletlen, az emberszeretetben szenvedélyes. Szabadon áradó érzéseihez alkalmatlannak találta a régi, kötött formákat. Elhagyta a rímet, a metrumot, a strófát, s verseit egyedül a „belső ritmus” sugallata szerint tagolta. Stilisztikájában a régi klasszikus eszközök helyét elfoglalják a fel­sorolások, a felkiáltások, megszólítások - indulati kivetülései egy ujjongó, a közösséggel összeforrt létérzésnek. Whitman a technikai civilizáció teremtette új korérzést adta hozzá Baudelaire világvárosi modernségéhez. A szocialista tájékozódású avantgarde a huszadik század elején Walt Whitman retorikus lelkesedését, közösségi elkötelezettségét, formai ere­detiségét érezhette maga mögött támaszul, amikor a romantikától a szimbolizmusig minden­féle hagyományt megtagadott.             

    A tizenkilencedik századi világlíra két nagy képviselője egy-egy folyam deltájaként ta­lálkozott századunk lírájával. Baudelaire hatását még a múlt században néhány káprázatos tehetség erősítette a modern verseszmény megteremtésében: Mallarmé, Rimbaud, Verlaine, Verhaeren, Samain stb.

    A századforduló, a társadalmi fejlődés ellentmondásainak további éleződése, az elidegenedés, a társadalmi kapcsolatok eldologiasodása, a háború okozta válságok, a társa­dalmi forradalmak erőpróbái Európa több államában, a szocialista forradalom győzelme Oroszországban új élet- és világérzékelést teremtett. Megindult a világnézeti polarizáció a kultúrán és a művészeteken belül.

    A modern irodalomtudomány a huszadik századi irodalom, költészet, általában művésze­tek fő jellegzetességének ezt a megosztottságot tekinti. A huszadik századi költészet külön fejezetébe tartozik Majakovszkij, Éluard, Aragon, Nazim Hikmet, Pablo Neruda, József At­tila, Garcia Lorca és külön fejezetébe Pasztemak, Eliot, Ungaretti, Arghezi, Valéry, Trakl, Rilke, Szabó Lőrinc, Nezval. Eszmei, világnézeti különvalóságukhoz nem fér kétség; ahogy József Attilát nem lehet összetéveszteni Szabó Lőrinccel, Éluard-t sem Paul Valéryvel. A század költészetének összképében mégis vannak találkozási felületek, így például a költőiség, a költői érzés, az alkotás, a stilisztikai alakzatok, komplex világlátás és kifejezés tekin­tetében.⁷ Nyilván a különbözőségek az erősebbek, még az egyazon irányzathoz tartozók kö­zött is, hiszen minden igazi költő, művész eredetiségében önmagát kívánja megvalósítani.

    Figyelemre méltóak azok az újabb kísérletek, amelyek a huszadik századi európai, sőt vi­láglíra közös vonásait kutatják. Ez a szándék vezette Hugó Friedrich német irodalomtudóst A modern líra struktúrája című könyvének megírásában. Szerinte századunk költészetében felfedezhető egy bizonyos stilisztikai, strukturális egység. A nyelvi magatartás, a tematikai irányultság, a közös világélmény kialakított egy nemzetek feletti közös költői nyelvet.⁸ Ha­sonló értelemben nyilatkozik a jelenkori világköltészetről Hans Magnus Enzesberger egyik tanulmányában, amelyben azt írja, hogy a mai lírában „nemzetközi kontextus”, a modern költészet világnyelve van kialakulóban. Sőtér István hasonló szellemben „a világköltészet integrálódásáról” beszél, jóllehet azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy ezt a folyamatot ismét a nemzeti költészetek újabb széttagolódása követi. Hugó Friedrich az újabb kori líra két fő irányzatát különbözteti meg: 1. a szabad formájú alogikus líra, 2. a szigorúbb kötött­ségű intellektuális líra. A fogalompár nem új keletű. Paul Valéry már 1929-ben tételesen is megfogalmazta: „A vers az értelem ünnepe.” A szürrealista André Breton nem késett az el­lenvéleménnyel: „A versnek száműznie kell magából minden értelmet.” Hugó Friedrich e két szögesen ellentétes ars poeticát a modern líra polarizációjaként fogja fel, s továbbra is fenntartja strukturális egységüket; véleménye szerint az intellektuális líra több pontban érintkezik a logikát kiiktató verssel. Ezek a találkozási felületek a következők: mindkét irányzat menekül a régi adóhivatali nyilvántartókra emlékeztető beidegzésektől, a köznapi érzelmektől, irtózik a megszokott kézzelfoghatóságoktól. E negatív taszításokon túl egybe­kapcsolja a kétféle lírát a több értékű (polivalens) szuggesztivitás, a vers autonóm alkotás­ként való felfogása, amelynek tartalmait egyedül a nyelvezet, a korlátlan képzelőerő, az ir­reális játékszenvedély határozzák meg, s nem bizonyos köznapi érzelmek kifejezése.⁹

    A huszadik századi világlíra égtájaiban - a magyar költő helyét, tájékozódását, egyálta­lán létét értelmezve, segítségünkre lehet, hogyan vélekedett s vélekedik e kor a költészet mi­benlétéről, céljáról, az alkotás folyamatáról, a nyelvi struktúrák változásáról és funkciójáról, az új költői magatartásformák és eszközök értelméről. Eligazító lehet mindjárt a kezdet kez­detén Lukács György megállapítása a műalkotások saját világáról: „Valójában minden mű­vészet, sőt minden műfaj magáért való világ, eredeti esztétikai elven alapul, amely egy má­sik művészet vagy műfaj egyetlen elvével sem azonos.”¹⁰ A huszadik századi modern líra képviselői más-más hangsúllyal ezt a gondolatot teszik magukévá, jóllehet a század elején és a század második felének kezdete óta olyan kísérletek is történtek, amelyek feladnák ezt az elvet és gyakorlatot. A parnasszisták, az impresszionisták és az avantgarde irányzatok legszélsőségesebbjei a lírának mint „magáért való világnak” a létezését tagadták azáltal, hogy a képzőművészetek valamelyikét próbálták utánozni; a szavakkal festeni akartak, ze­nét teremteni, plasztikai, geometriai formákat alkotni. A szónak, mely a költészet nélkülöz­hetetlen anyaga, eltérően a képzőművészetek anyagától (szín, hang, vonal, tér, plasztikai forma), önálló jelentése van. Akik a líra „magáért való világát” feladták, a műfajt deformál­ták. A mai ultramodern nyugati lírában ez a véglet ismét megjelent, a technikai vívmányok, az egzakt tudományok bűvöletében a verset megpróbálják elmechanizálni, a szavakat mate­matikai képletekkel helyettesíteni, a versírást az elektronikus gép automatizmusára bízni, vagy legalább azt utánozni.

    Egyesek a vers fogalmát is sietnek kiküszöbölni. Egy jelenkori német költő a „demonstráció” szóval helyettesíti, mások egyszerűen textnek nevezik. Ezek ellen tiltakoz­va írja Jorge Guillén, hogy a dehumanizált vers fizikai és metafizikai képtelenség.¹¹ A fes­tészetről még el lehet képzelni, hogy nem ábrázol, a szó azonban egyszerre jel és közvetítés - egy gondolat, állapot, érzés közvetítése. A vers célját illetően az olyan konzervatív néze­tek, mint „a költészet célja a szív gyönyörködtetése”, provokálták ki a legkülönbözőbb idea­lista, agnosztikus véleményeket a vers mibenlétét, célját illetően. „Tudom, hogy a költészet szükséges, de nem tudom, mi végre”¹² (Jean Cocteau). Edgár Allan Poe tétele „thepoem per se” sok követőre talált Baudelaire-től Reverdyig. A művészet a művészetért esztétikájának hívei - a költészetnek a valóságtól való clszakítása érdekében - teremtették meg az úgyne­vezett poésie pure-t, azon az elven, hogy „ha a költészet a valóval érintkezik, elenyészik, mint a kísértet a napvilágon” (Reverdy). E felfogástól nem áll távol sem a szuverén líra, sem az abszolút líra fogalma. Max Bense, német költő a verset egyszerűen „verbális manipulá­ciónak” tekinti.

    Az esztétizáló, az öncélúságot hirdető és lírát elszemélytelenítő ars poeticákkal szemben széles skálája mutatkozik a költészet társadalmi szerepét, elkötelezettségét elismerő néze­teknek és gyakorlatnak. A nyugati irodalomban a szenzáció ingerével, sőt meghökkentő szándékkal jelentkező beatköltők egy csoportjánál nem kétséges a „jóléti” kapitalizmus kép­mutatása elleni lázadás, még ha következetlen is ez a magatartás. Határozottabb, hatásában súlyosabb a polgári eredetű, haladó nyugati költők tiltakozása, például Salvatore Quasimodo, Hans Magnus Enzesberger lírájában. A szocialista elkötelezettségű költők már a század el­ső évtizedei óta programszerűen vallják, hogy a költészet a társadalom, az ember megvál­toztatásának, a valóság megismerésének, felderítésének eszköze (Aragon, Eluard, Maja­kovszkij, József Attila, Guillevic, Pablo Neurda, Tvardovszkij stb.).

    A műalkotással foglalkozó tudományra is vonatkozik Marx közismert tétele: „Minden tu­domány fölösleges volna, ha a dolgok megjelenési formája és lényege közvetlenül egybees­nék.” Az írásmű megjelenési formája és lényege nemhogy nem esik egybe, hanem a köztük levő különbség az alapja a művészi evidenciák egész sorának. Figyelemre méltóan alakult a modern líra fizionómiájában a jelenség és lényeg, a forma és tartalom összetartozásának és eltérésének mozgása. Végletes ellentmondások támadtak a különböző irányzatok között, még egyazon irányzaton belül is. A képalkotásban például komplexitás és végső egyszerű­ség váltják egymást.¹³ A képek művelése a szimbolizmus és impresszionizmus idején vált különös kultusszá. Az esztétizáló szándék mindent elnyomott, sok esetben a kép öncélúvá vált. Aztán megjelent az összetett, a komplex művészi kép, a szintetikus kép,.amely egy ma­gasabb szinten egyesít hasonlatot, megszemélyesítést és metaforát. Az avantgarde líra és a harmincas években kibontakozó modern klasszicizmus tudatosan távolodik el ettől a kép­szerkesztő típustól. Az avantgardisták, amint a klasszikus vers folyamatosságát felcserélték a töredékességgel, az érzékietek logikátlan összekeverésével, mit sem kezdhettek a korábbi költői eszközökkel. Látszat szerint az egyszerűség felé haladnak, valójában egy elvont mű­vészet felé, s annak eszközeit fedezik fel a hiperbolában, feszültségteremtésben, egyesek a gondolati analízisben. Tételük, hogy a költői kép annál művészibb, hatásosabb, minél távo­labb eső elemeket kapcsol össze. A szokatlan, távoli asszociációkkal a modern líra új válto­zatát teremtik meg: az asszociatív lírát. A már említett modem klasszicizmus a népköltésze­ti hagyományokhoz, az ősi, primitív formához tért vissza.

    A hagyományos alakzatok újakkal keverednek, és rendkívül sokféle motívumot szólaltat­nak meg, hogy minél tökéletesebben, hívebben tükrözzék az érzésvilág bonyolultságát, a gondolkodás drámaiságát, a kedélymozgást. Ahány vers, annyiféle alakzat, de közös ben­nük az összefoglaló igény, az újszerű és összetett effektusok keresése, a világátfogás, a to­talitás képessége. Megteremtődik a ritmikus próza felé hajló szabad vers és az intellektuális esszévers.

    A huszadik század költői többrendben újjáteremlették a költői nyelv mondattanát, szó­kincsét és hangtanát. A legszembetűnőbb az enjambement, soráthajlás általánossá válása, a központozás kiiktatása a versből; az esztétizáló modernség költői, akik Baudelaire, Verlaine örökébe szegődtek, különös nyomatékkal alapoztak zenei effektusok elérésében a hangok­ra, a hangok diszperziójára (különböző minőségű hangok eloszlása a vers textúrájában). A régi, a legrégibb hangzati költői eszközt egyes modern költők nemhogy elavultnak tekintik és kerülik, hanem csak parodizáló szándékkal fogadják el. Poe ars poeticáját magukévá te­vő modern költők azt vallják, hogy a költői alkotás kezdetén egy állhatatos hang (tón) áll, megelőzvén az értelmet hordozó nyelvet.¹⁴ A hangok szavakba kapcsolódásuk révén lesz­nek motívumokká, amelyből kialakul végül a szemantikai kontextus, a jelentéstani kapcso­lat.

    A modern költő meg nem szűnő gondja szókincsének frissítése. A szavak a használatban elkopnak, megvásnak, megporosodnak, veszítenek intenzitásukból. Mások viszont azt mondják, hogy minden szó költői, ha a maga helyén szükségszerű. Mi jellemzi a modern vers, a huszadik századi modern vers szókincsét? A modem életérzésvilág, technika, tudo­mány fogalmainak bevonása a költői nyelvbe. Gyakori a költő szemléletét, sajátos világát leleplező kulcsszavak használata. Egy-egy költőt megismerni maga teremtette szóösszetéte­leiről, sőt szóképzéseiről. A használt szófajok gyakorisága is jellemző a modem lírában. Az impresszionista stílus többnyire nominális, statikus, az expresszionista stílus igésítő, dina­mikus. Szélsőséges eset egyes neoavantgardista költőknél a nyelvtani szabályok, az egyez­tetés teljes figyelmen kívül hagyása. Igaza van Eliotnak: szabad vers címén nagyon sok rossz prózát írtak. Az új költői mondattant a folyamatos gondolatközlés szándékos megtö­rése határozta meg. Egyesek önkényesen bánnak nemcsak a szórenddel, hanem magával a mondattal. A költő, aki nem akar hagyományos gondolatot közölni a versben, a mondatot eleve elavult grammatikai rekvizítumnak tekinti.

    Forradalmi változást hozott a modern líra az egyes műformákat, műfajokat illetően is. Már a század elején megindult a hagyományos líra-epika-dráma közötti átcsapás, amelyhez a század harmincas, illetve ötvenes évei óta kapcsolódik az esszé, a publicisztika, a non- fiction betörése ezekbe a műformákba. A lírán belül pedig nagymérvű integrálódásnak le­hettünk tanúi. A tizenkilencedik századi költő többnyire műfajokban gondolkodott - kivé­telt képeztek a modernizmus úttörői -, a huszadik századi költő legtöbb versét nem lehet a régi poétikai kategóriákba besorolni. Új, modern költészet született, a korszerű poétika vi­szont, amely ennek eredményeit rendszerezné, késik. A műfajok eltűnése, bomlása azonban nem végleges. A szonett, jóllehet a legkötöttebb versforma, a huszadik században is tartja magát, s alig van jelentős költő, aki e műformában ne tette volna próbára tehetségét. Egyes műfajok (például az eposz, a tájvers, az életkép) megújultan támadnak fel. A szabad vers el­terjedése - úgy tűnt - a vers és próza közötti kínai falat ostromolja és dönti le. A prózavers azonban nem bizonyult elég életerősnek, hogy a két legnagyobb hagyományú és egymástól legtávolabb álló műforma között megteremtse az integrálódást. A kísérletek még tartanak, de a legfőbb eredmény talán az, hogy a huszadik századi líra prózaibb lett, és a próza költőibb. Roland Barthes véleménye, hogy a költészet és a próza közötti különbség sohasem tű­nik el. Ez a különbség nem lényegi, hanem mennyiségi.¹⁵ Érdekes elmélettel szolgál a vers és próza különbségére Paul Valéry: a prózát a meneteléssel, a verset pedig a tánccal hason­lította össze. A prózát szimbolizáló mértani alakzat a vonal, egyenes, hullámos, cikcakkos, de mindig előrehaladó. Ezzel szemben a vers kör vagy gömb formáját ölti magára: olyan va­lami, ami önmagába tér vissza, önmagát kiteljesítő világegyetem, amelyben a cél egyben kezdet is, ami visszatér, ismétlődik, újrateremtődik.¹⁶

Költő és költői tárgy viszonyának aspektusa ilyen alternatívák elé állítja századunk köl­tőjét: elvont-konkrét, rész-egész, idő-időtlenség, értelem-érzelem, létező-nemlétező, közeli­távoli, individuum-kollektívum, parányi világ-kozmikus világ. A modern líra differenciált­ságát szüntelenül növeli az emberi tudást ostromló mérhetetlen információmennyiség, amely szinte áttekinthetetlenné teszi a költőileg kifejezhető valóság határait. Valamikor a költőnek két-három téma között kellett választania, s bármelyiket elérhette kartávolságból. A modern költő körül a „tárgyak” is összebonyolódtak: vagy eltávolodtak a tapasztalati kö­zelségből, vagy olyan erővé váltak, hogy vonzásukban az ember már csak alkatrésznek érez­hette magát.

Átrétegződött az élmény szerepe az alkotásban, a konkrét élmény sok esetben elhomályo­sul, láthatatlanná válik. Petőfi majd minden versének szinte szövegéből kitapintható nem­csak élményháttere, hanem keletkezésének pontos története is (lásd: Egy estém otthon, Be­szél a fákkal a bús őszi szél stb.). Ady Endre A fekete zongorájának élményimpulzusa el­vont, körülhatárolhatatlan. A költői tárgy dimenzionális kitágulása és az élmény absztrahálódása hozta magával az egyre általánosabbá váló elszemélytelenedést. Ez nyilatkozik meg abban a valóságlátásban, amely önálló léthez juttatja a versben a valóság tárgyait, elemeit; a költő helyett ásvány, növény, állat, az öntudatlan vegetáció veszi át a szót. A világ eldo­logiasodásának ellenhatása váltja ki a végleges individualizmust, amely szélsőséges példái­ban mindent tagad, csak a költői szubjektumban létezőt ismeri el valóságként.¹⁷

Szembetűnő - főként az intellektuális törekvésű költőknél - a totalitásigény; a modern költők e csoportja az Egésszel, a Kozmosszal tart kapcsolatot. Ezzel magyarázható, hogy szüntelenül nő az átélt valóság és a költészet valósága közötti távolság. Egyesek így kerül­nek közel a matematikai absztrakcióhoz. Ez is a menekülés egyik megjelenési formája. A huszadik századi költőt szüntelenül üldözi valamiféle veszedelem, s ennek a szorongásér­zésnek, rossz közérzetnek tucatnyi a reális oka: a két világháború és számtalan helyi hábo­rú, népirtások, amilyet még a világ nem ismert, az egész emberiség létét fenyegető tömegpusztító fegyverek stb. Érthető, ha a meglevő világ újjáteremtésére irányuló óhaj egyetemes törekvés a mai világlírában. Elkötelezett és el nem kötelezett költők találkoznak abban, hogy egy tökéletesebb, emberibb világnak kell elkövetkeznie.

    Valamikor aszerint ítéltek meg egy-egy költeményt, hogy mennyire muzikális, milyen pontos, mennyire hű a valósághoz, melyet eszményének és példájának vallott. Az előbbiek­ből következően a modern lírával kapcsolatos igények bonyolódtak. A hagyományos érte­lemben vett szép már nem szolgálhat mértékül, sem a vers valósághitele. Egyesek (a nyuga­ti kritikusok) a nem-egyezést, a nonkonformizust elemi követelményként szegezik szembe a költővel. Általánosan elfogadott elvvé vált azonban, hogy a művészet a megszokott, hét­köznapi közléstől eltérő úton-módon hat az emberre, nem gépies reakciókat vált ki, hanem közvetve, belülről gazdagítja az embert. Felvetődhet a kérdés, hogy mi által hatnak a ver­sek. Amiről szólnak, vagy ahogyan szólnak? A kizárólagosság itt is, mint mindenben, félre­vezető lehet, mégis az tapasztalható, hogy a hagyományos vers elsősorban témájával, tár­gyával fogott meg, a modem vers a kifejezés „hogyan”-jával hat elsősorban.

    A modern verssel kapcsolatosan gyakran megismétlődő vád, hogy érthetetlen. Miért ért­hetetlen? Mert nem közvetlenül jelentésével próbál hatni. A régi, mondjuk úgy: „Baudelaire előtti vers”, az ember elsődleges érzékszerveihez szólt, elsősorban látni, aztán hallani kel­lett azt, amit a költő mondott. A modern lírában két érdekes dolog történt. Először: a költő nem csupán ezekhez a primér érzékszervekhez szól, hanem a felsőbbrendűekhez. Másod­szor: azon az elven, hogy az ember egyidejűleg minden érzékszervével tapasztalja a valósá­got, a modern költő a visszaadásban szimultán próbálja tükrözni azt, tehát nem különvá­lasztva érzékeléseit, sőt abban a rendezetlenségben, ahogy a világból érkező információk tu­datába jutnak. Ez az a költői eljárás, ami megnehezíti a modern vers megértését. Ezért mondják rá, hogy „homályos”. Valóban, a modern költő nem kijelent, hanem sugall, mé­lyebb tartalmakat hol sűrít, hol épp felold, a megértés tágasabb lehetőségeibe utal, mint ahogy minden igazán nagy költészet tette a romantikusoktól Dantéig vagy akár a régi görö­gökig visszamenően.¹⁸ A huszadik században, főként a század elején és a hatvanas évek óta ismét ez az új irányzatokat, stílusáramlatokat teremtő törekvés a világ összefüggéseinek komplexebbé válásával szembetűnően fokozódott, úgyannyira, hogy a modern vers nem kétértelmű, hanem sokértelmű, az olvasót nem közvetlen módon „informálja”, hanem sok esetben nehéz próbák elé állítja. A közlés és kifejezés komplexitásából következik a megér­tés komplexitása. T. S. Eliot, aki nemcsak nagy költő, hanem a század egyik legnagyobb kri­tikusa is, William Morris The Blue Closet című verséről azt írta: „Pompás vers, bár nem tu­dom megmagyarázni, hogy miről szól, és az a gyanúm, az író se tudta volna elmagyarázni. A hatása valami olyasmi, mint a ráolvasásoké vagy varázsénekeké.”¹⁹ A meghökkentés szándéka sem hiányzik a modern versből. Klasszikus példaként szokták erre vonatkozólag idézni André Bretont: „Minden kritikus, aki fennakad azon, hogy egy nyers paradicsomban egy paripa vágtat, hülye.”²⁰ „Semmi kifogás - fűzte hozzá Supervielle -, csak azt kell tisz­tázni, hogyan kerül bele.” Vagyis mi az átmenet a hihető valóságból egy hihetetlenül is va­ló világba. Ez a tisztázás a mai modem művészetek legnagyobb gondja - állapítja meg Illyés Gyula.

*

    A magyar költészetben a modem áramlatok a század elején kezdődtek, a Nyugat költő­nemzedékével és az egykorú avantgarde mozgalmakkal. Ady Endre és Kassák Lajos neve jelzi a modem magyar líra győzelmét a népi-nemzeti epigonizmus hanyatlása idején. Ady Endre a Baudclaire-Verlaine-értelmű esztétizáló modernség felől tört be a Kárpátokon „új énekes Vazulként”. Kassák Lajos a legfrissebb, német és francia, sőt olasz avantgarde irányzatok ösztökélésére fogott hozzá, hogy megteremtse a maga külön avantgarde iskoláját, az aktivizmust.

    A magyar társadalom fejlődésének objektív körülményekre visszavezethető elmaradott­sága, később elszigeteltsége okozta, hogy a század folyamán két rendben is a magyar iroda­lom hol egy testhosszal, hol egy fejhosszal lemaradt az európai fejlődés üteme mellett. Rimbaud, Verlaine Vajda János, Reviczky kortársai voltak; Ady Endre s főként a Nyugat körül csoportosuló lírikusok első nemzedéke is késve érkezett. Kassák Lajos, Füst Milán, Gellért Oszkár, Bartalis János az expresszionizmus versenyfutásában együtt haladhattak nyugati kortársaikkal, csupán hiányzott az a művelt magyar olvasótábor, amely ezt tudomásul vette volna, megértésével erősíthette volna. Vállalkozásuk inkább magányos csatározás volt, amelynek méltánylására, megértésére jó három-négy évtized múlva került sor. A második világháború után a jelenség némi közjátékkal megismétlődik. Az Eliot, García Lorca, Guillén, a háború alatti német természetlíra hatása, Dylan Thomas, a nyugati beatlíra, a szovjet új hullám (Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Vinokurov stb.) jelentkezésével egy időben jut el nemcsak a magyar, hanem a román, lengyel, cseh költészetbe is.

    Mind a Nyugat-nemzedék esztétizáló modernsége, mind az avantgarde irányzatok rövid időn belül asszimilálódtak az adott történelmi-társadalmi viszonyok által teremtett feltéte­lekhez, szervesen kapcsolódtak hozzá a magyar irodalom hagyományaihoz. Ady Endre Vaj­da Jánost őseként tiszteli, Babits Arany Oszikéi-ben fedezi fel a maga modernségének előképét; Reviczky, Komjáthy Juhász Gyula hangulati lírájának színeibe játszanak bele. A francia, az angol líra Baudelaire, illetve Walt Whitman utáni korszaka, nem vitás, a revelá- ció erejével hatott a modem magyar líra kibontakozására. Mindazok az alapvonások, ame­lyeket a modem líra „hegy és vízrajzi térképére” sebtében felvázoltunk, több-kevesebb ér­vénnyel a huszadik századi magyar költészetben is megtalálhatók.

    Németh László túlzott szigorúsággal és elfogultsággal emel kifogásokat a Nyugat első költőnemzedékével kapcsolatosan.²¹ Az Ady-nemzedék tagjait a kor két legnagyobb zene­szerzője, Bartók és Kodály mellé állítva, arra a következtetésre jut, hogy a Nyugat első nem­zedékének művében van valami befejezetlenség. Zeneművészeink eszményien egyesítették magukban az ösztönt és a tudatosságot, egyszerre voltak művészek és tudósok. Lírikusaink­ban ez a két sajátság mintha különvált volna. Ady a magyar néplélek olyan mélységeit jár­ta meg, mint Bartók és Kodály. Adyból viszont hiányzott a rendszeresség, a higgadtság - ál­lítja Németh László -, hogy „kincseit a kor salakjától magában elválassza, s egyéni bravúr­ból nemzeti vívmánnyá tegye”. A kortársak másik csoportjában megvolt az ízlés és képzett­ség; amit adtak, salaktalan adták, közkinccsé tették, programot valósítottak meg, a Nyugat­tól való lemaradást hozták be, de ihletük nem szállt olyan mélyre a népi világba, nem tartot­tak Adyval forradalomig vitt váteszségében. Juhász Gyulában talán több volt, mint társai­ban a szociális problémák iránti érzékenység, Babitsban nagyobb a kísérletező kedv s az el­méleti hajlam, de Babitsban volt a legkisebb a ráérzés „a magyar szellem geológiájára” - mondja Németh László.

    A Nyugat első költőnemzedéke példájával az elkövetkező nemzedékre, sőt nemzedékek­re is ösztönzően hatott. Ady utánozhatatlan volt, de hatása alól alig vonhatta ki magát, aki magyarul verset írt a század első felében. A fiatal József Attila kezdő lépésein, Szabó Lő­rinc műremeklő sátánkodásaiban, Radnóti Miklós pogányos megszólalásán feltétlen ott érezzük az Ady-versélmény erejét. „Mindent kivallani”, vagyis hogy a költő magánéletével is mintegy anyaszülten álljon az olvasók előtt, modern - két háború közti - líránk ez ural­kodó jellegzetessége Ady „látva lássanak” nyíltságának eredménye. E kor nagy modernjei - Reverdy, Ungaretti, Eliot - a hermetizmusra, az elzárkózásra adnak példát - állapítja meg Illyés Gyula Ady hatása című esszéjében.²² Majd az Ady hatásával vetekszik Babits Mihá­lyé, aki a saját művészeteszményének fénykörébe gyűjtötte a második nemzedék tagjait: Szabó Lőrincet, Illyés Gyulát, Erdélyi Józsefet, Sárközi Györgyöt stb. „Babits pályája ne­künk eleven út - vallja Illyés a mi útjaink között húzódik, természetes, hogy tőle is har­cot és szövetséget várunk első célunk elérésében, ami az ő nemzedékük célja is volt: a híres magyar ugar testének és szellemének felszabadítása és emberiesítése, hogy méltó helyet kér­hessünk majd a készülő világban.”²³ Még a vidéki költőként számon tartott Juhász Gyula szelleme sem parázslott el anélkül, hogy jó néhány fiatal költő ne az ő példájából, biztatásából meríthetett volna erőt (József Attila, Radnóti Miklós). Hasonló eredménnyel bi­zonyíthatnék Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső művészetének sugárzását. Egészében: a Nyu­gat első nemzedéke nemcsak saját művészetében teremtett forradalmian újat és nagyot, ha­nem az utána következő nemzedékre gyakorolt hatása révén is.

    A két háború közti magyar líra történetében nem elhanyagolható körülmény több nemze­dék egyidejű jelenléte a Nyugat-ban és más folyóiratokban. A korszak elején fellépő máso­dik nemzedék (Szabó Lőrinc, József Attila, Illyés Gyula, Erdélyi József) szinte a transz­missziós szíj szerepét töltötte be.²⁴ Energiát vett fel és adott vissza, mert indulása idején döntő impulzusokat kapott az első nemzedék költőitől, de a harmincas években mind a klasszicizálódó modernség, mind a klasszicizálódó népiesség tekintetében ők hatottak a még életben levő mestereikre. (Lásd Babits utolsó költői szakaszának hangváltását.)²⁵ Ez a nem­zedék közvetve és közvetlenül kapcsolódott a nyugati modem lírához. Egyfelől a nagy nem­zedék sugallatain át, másfelől az Apollinaire, Eliot, Bertold Brecht, Cocteau, Rilke stb. köz­vetlen megismerése révén. A kezdeti nekiszaladások után aztán sietve szabadultak az első nemzedék hatásától. Más égtájakról érkeztek, mint az előttük járók, a külvárosból, a zsellér sorban élő falusi néprétegekből, másfajta társadalmi tapasztalatok nevelték (háború, forra­dalmak): közös élményük a rossz társadalmi közérzet, a szociális elégedetlenség, a forrada­lom várása. Voltak, akik anarchikusan, csak érzelmi szinten fordultak szembe a régivel, má­sok meg az osztályharc, a népi elkötelezettség tudatosságával hirdették meg a maguk hábo­rúját a falusiból úrivá „neobarokkizált”'Magyarország ellen. Ezt az új nemzedéket már ala­pos valóságismeret tanította eszméletre. A „nemzeti nyomort” nem könyvekből ismerték, hanem megélték, átszenvedték. A pompázó szépségkultusz ezért lett csakhamar idegen szá­mukra. Az egyéni árnyalatokkal megjelenő lírai realizmus a valóság intéséből, a változtatás szándékából támadt. Nem véletlen, hogy a tárgyiasabb, szociális feszültségektől robbanó versbeszédnek a fiatal Szabó Lőrinc, Illyés Gyula szereztek polgárjogot az Ady utáni ma­gyar lírában, és a ferencvárosi bérkaszárnyák, gyárak árnyékából érkező József Attila a pro­letariátus üzenetét hozta. Az előzmények és példák nem hiányoztak sem az európai, sem a korabeli magyar költészetből. Az avantgarde-tól a szocializmus eszmevilága felé forduló Éluard, Aragon, García Lorca apollói mámortalansága, T. S. Eliot sokszólamú tónusa évti­zedekre megtette a maga hatását. Kassák aktivizmusa. Füst Milán rendkívüli műgonddal megmunkált tiszta versbeszéde is alakítóan hatott az elkövetkező nemzedék nem egy tagjá­ra, többek közt Illyésre. A tárgyiasság és realizmus irányába mutatott Petőfi forradalmi nép- és tájszemléletét, költői formáit, az egyszerűséget és közvetlenséget megújító Erdélyi József népiessége.

    A szocialista eszmeiség és az új értelmű népiség esztétikája nem állt harcban egymással, talán azt is mondhatnánk, kölcsönösen erősítették a lírai realizmust kialakító törekvéseket. Közvetlen közelről rendkívüliek az eltérések, mondjuk Szabó Lőrinc és József Attila vagy Illyés és József Attila között, nem szólva Erdélyi Józsefről, Sárközi Györgyről, Weöres Sán­dorról és Vas Istvánról. Fenntartva az éles világnézeti, sok esetben ellentétes előjelű diffe­renciáltságot költő és költő között, tudomásul kell vennünk, hogy a magyar költészetben, akár az európai, sőt a világlírában, a húszas években megindult egy olyan integrálódása a közös, helyesebben rokon világélménnyel szembeni reagálásnak, a nyelvi, művészi eszkö­zök egységesülésének, amely távlataiban éppolyan korszakot alkotó, mint a Pléiade, mutatis mutandis az Ady-nemzedék versforradalma volt. Halász Gábor 1929-ben. a nagy fordulat idején, mindjárt A Sátán műremekei, a Nehéz föld, Nincsen apám, se anyám megjelenése­kor jól látta, hogy ami meghal, az nem a líra, hanem a régi romantikus ihletettségű költé­szet.²⁶ Csupán abban tévedett, hogy az új ízlésben jelentkező mértéktartást arisztokratikus­nak vélte. Épp ellenkezőleg, a legnyíltabb demokratizmus felé tartott ez az érzelmi túláradástól és formatisztelettől irtózó új költészet. Jóllehet Halász Gábor elsősorban az egyete­mes irodalomban jelentkező új tendenciákra figyelt, nemcsak a magyar költészetben erőtel­jesen kibontakozó népi, forradalmi törekvéseket nem vette még tudomásul, de az európai lí­rában végbemenő irányváltozást sem. Elég, ha csupán Majakovszkij, Aragon, García Lorca lírájára utalunk. Elkerülte Halász Gábor figyelmét az új lírában érvényesülő protest- magatartás, mely nem egyszerűen a romantikus fogantatású ízlés ellen irányult.

    A húszas években kibontakozó népies költészet a harmincas évek elején a sokgyökerű krízisek korszakában egyre nyíltabb forradalmi tiltakozássá lázasodott. Ebben az időben emelkedett eszmei csúcsaira József Attila proletár-szocialista költészete, érkezett el Illyés Gyula népi forradalmiságának olyan emlékezetes bizonyságtevéséig, mint három poémája (Három öreg, Ifjúság, Hősökről beszélek), a Puszták népe, valamint a Rend a romokban cí­mű kötete. Az elégedetlenség, a harcra szítás természetes közege - minden elvi tudatosság és következetesség mellett - az érzelmi fűtöttség közösségi pátosza. Innen ered a korszak nemet mondásának és igenlésének „forradalmi romantikája”, mely alapvetően különbözik a dionüszoszi magatartás romantikus mámorától. A józan ítélet békült itt össze a romantiká­val - lelkesültségben - és a realizmussal - szókimondás dolgában mely nem jelentett egyebet, mint bizalmat a harc és eszme értelmében. Szárnyakat kapott a tettvágy. A csüggedésen diadalmaskodott a derűlátás, a kiábrándultságon az új eszmék erejébe vetett meggyő­ződés. A valóság megítélésén alapuló felismerés - „hazát kell nekünk is teremtenünk” - etikummá és esztétikummá lett. Kötelező magatartássá, életparanccsá.

    Illyés Gyula lírájának első „hajszálgyökerei” a nehéz föld rögeibe és ebbe az európai, né­pi, forradalmi humánumba ágyazódtak. Úrrá lehettek rajta időnként kételyek és vívódások, következhettek nehezebb pillanatok, menekülések és megtorpanások. Megmaradt és túlélt minden külső és belső teherpróbát kiálló néphűsége, kötődése Ozorához, mely emberi tartá­sában most már elszakíthatatlanul egybenőtt Európával, a huszadik század megpróbált em­beriségének gondjával.

 A VILÁGKÉP ÚJ TÁJAIRÓL

    Mozgalmas, dinamikus az illyési életmű, amelyben nincsenek élesen lezárható fejezetek, korszakok. Az egész inkább eleven folyamat, mint véglegesség. Újabb és újabb műveiből jól látható erővonalak sugároznak a múlt és a jövendő, a haza és a nagyvilág felé. Illyés vol­taképpen az örök hódító művészek sorába tartozott, szüntelenül frissült, terebélyesedett, de nem a vad tenyészet módján, hanem az értelem, a tiszta bölcsesség fényében. A szigorú észelvűség teremtette meg az életmű homogenitását, egységét a különbözőségekben, a korral való lépéstartásban. Egyre mélyült, gazdagodott művészete, változott, ámyalódott forradal- misága, humánuma, integrálódott világképe.

    A művészetek forradalmának század eleji mozgalmaitól jutott el a népforradalom vállalá­sáig, kereste a célhoz vezető utat a népi-nemzeti megújulás szolgálatában, a szocializmus példáján, a forradalmi népiség arcvonalán éppúgy, mint a nemzeti forradalmi hagyományok vonzásában. Az apokalipszis idején és a megmozdult világban állta a nemzeti költő próba­tételeit, példát mutatva nemcsak békés ellenállásból a háború éveiben, hanem az új világ építésében is az új honfoglalók között. Leckét adott a korszerű hazafiságról és népszolgálat­ról, teljes jóhiszeműséggel küzdött a forradalmi eszmények tisztaságának védelmében. Re­ménykedéssel és tettvággyal érkezett az új világba, amelytől eszméi megvalósulását várta, a vetés beérését. A személyi kultusztól, egészen pontosan a törvényszegésektől elhatárolta magát, viszont vállalta a népi demokratikus forradalmat, a szocialista társadalom felépítésének távlati céljait. A halaszthatatlan feladatok közé sorolta a helyes nemzettudat kialakítá­sát. Ennek érdekében elvégezte első elszámolását az úri világgal, megírta ellenállási drámá­ját, az 1956-os nemzeti tragédiát feltartóztatandóan a feloldozás rapszódiáját. Végül is úgy állt félre, hogy mindent, múltat és jelent távlatosadban láthasson.

    Az ötvenes években világképében felerősödtek a drámai elemek, vonások. Nem alkati, pesszimizmusra hangolt kedély láttatta tragikusnak a valóságot. A magyar ég, Európa és a világ egész mennyboltja vált rembrandtivá. Természetes, hogy Illyés elsősorban a közeli villámcsapásokra rezzent össze, ezért írta meg a zsarnoki hatalmat elítélő drámáit, verseit, kívánta és munkálta a rendtevést, írt ódát az új idők, a felnőtt emberiség törvényhozóihoz, ódát a szabadsághoz, keresett és talált új távlatokat a nembeliséghez, az egyetemesség irá­nyában kiteljesülő világképben, amelyet olyan céltudatosan épített, mint kevesen a század költői közül. Az emberi összetartozásról nemcsak oratóriumot írt, hanem szélesen táruló aj­tót nyitott az egyetemes költészet felé mint műfordító, irodalmi diplomata. Személyiségé­nek határait szüntelenül a teremtés sokirányú szolgálatával tágította. így ütközött meg az öregedéssel, a természeti elmúlással, és viselt győztes háborút a halál ellen. Egy korszerű, a jövő lehetőségét kutató világkép egységesítésén munkálkodva tett testamentumot, vált a het­venes évek legmaibb magyar és európai költőjévé, aki látóhatárát a végsőkig tágította olyan­képpen, hogy abban konstruktív módon, egymást erősítve, kiteljesítve kapjanak helyet nem­zeti és emberiségi gondok; a változó időélmény letapintása közben Illyés a lét kitágításán is eredményesen fáradozott, új, ismeretlen birodalmait hódította meg az emberi tudatnak. In­tegrált világképében nemcsak a század megpróbált emberisége vehette fontolóra történelmi jó és rossz sorsát, hanem az ember mint egyén bátrabban, halált megvető elszántsággal mér­hette fel földi rendeltetésének egyes állomásait, beleértve a legvégsőt is. 

    A harc a lételeme az egész illyési életműnek, és az indulat, ez a megtartója és szüntelen megújítója teremtő kedvének. Nincsenek különösebb titkai, ereje azonban valóban prométheuszi, úgy élt és alkotott, hogy látva lássa a világ, mi a szándéka. Benne eredendően élt a kézfogás ősi, kultikus mozdulata: nincsenek orv eszközeim, rejtegetett céljaim, de fegyver­telen sem vagyok, itt vannak az igazságaim, ezekkel üldözöm mindazt, ami megalázza az embert, egyáltalán csorbítja az emberséget.

    Kétfelé irányult tevékeny szelleme: egyfelől a világot kívánta megváltoztatni, még pon­tosabban emberibbé, elviselhetőbbé tenni, másfelől az alkotóművész eszközeit, gondolatait tökéletesíteni. Dinamikus és dialektikus az egész életműláncolat: mozgó világban mozgó pálya, éberen, élesen figyelő elme készenléte minden leírt sora. Érdemes volna végigtekin­teni, hogy hányszor fogalmazta újjá (és nem újra!) például a közösségi tudat fogalmát, a nemzet, nemzetiség, nemzetköziség gondolatát, helyesebben pontosította, árnyalta vagy épp kapcsolta áramkörbe, mint tőrvívó fegyverét a páston, hogy találatkor fény gyúljon, hadd lássák elfogult bírák, nézők is. Külön tanulmány tárgya lehetne, hogyan telítődött más és más tartalommal a forradalmiság Illyés eszmevilágában. Köztudott, hogy másként volt for­radalmár párizsi diákkorában, a harmincas évek fordulóján, a népi mozgalom hőskorában és a háború utáni földosztás idején. Ismerte és egy időben vállalta is Illyés a forradalom marxi irányelveit.

    Ha változott forradalmisága az idők során, nem a gyártulajdonosok és földbirtokosok ja­vára, hanem a művészetek rendeltetésének szektás nézetektől mentes értelmezésében. A második világháború után közvetlenül, akárcsak Gorkij annak idején, Illyés is átélte a for­radalom és humánum adott helyzetekben támadó tragikus összeütközését. A törvényszegé­sek korában és az 1956-os nemzeti tragédia után Illyés forradalmiságában minőségi, tartal­mi változások történtek. Tartozunk az igazságnak annak elismerésével, hogy ez majd világ­jelenség lett az egész nemzetközi munkásmozgalmon belül. Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy Illyés személyiségének kiteljesedésével egyre inkább szuverén, önálló gondol­kodó lett. Forradalmisága ennek eredményeként kapott világképében egyre tágabb, ha úgy tetszik, parttalanabb tartalmat. A Bartók vers 1955-ben forradalmi kiállást jelentett, tehát er­kölcsi, politikai bátorságot. Az eszmények, a nemzeti, társadalmi, emberiségi eszmények tisztaságának védelme is forradalmi tett volt Illyés részéről, nem bölcseleti tanok szerint, ha­nem felelősségének súlyánál fogva. íme, csak egynéhány példa arra, hogy forradalmisága szüntelenül alakult, időszerűsödött. Voltaképpen így vált dialektikussá. Mindenekelőtt köl­tő volt, világképe minden műfajban „költői” világkép volt, és nem bölcseleti tanok és tévtanok visszhangja. Forradalmiságában is - egy fiatalkori korszakának kivételével - a költői, irodalmi alkotásokon át elérhető változtatás, hatniképesség volt az uralkodó vonás. Mindez nem zárja ki azt a körülményt, hogy az irodalmat és általában a művészeteket társadalmi hasznosságú cselekvésnek tekintette elsősorban, és az esztétikai minőségeket épp a nagyobb hathatósság érdekében tisztelte.

    Elfogadja a „nemzet” tudományos meghatározását, de nem véletlenül és nem pusztán sti­lisztikai egyszerűsítés kedvéért tágítja és paradox módon vonja szorosabbra a fogalmakat ekképpen: mi is a nemzet, az emberek értékvédő összetartozása, itt és most? Úgy kérdez, hogy egyben válaszol is. Lényegében nem önkorrekciókat végez, hanem olyan módosításo­kat, amelyek az eszmét, az elvet - legyen az forradalmiság, nemzettudat, nemzetköziség, embertisztelet, felelősségvállalás - a változó világban célirányba helyezik. Alapjában a tör­ténelem változott a költő körül, hozta sodrával néha medrét is, a partokat, nemcsak a part menti növényzetet. Illyés Gyula emberi tisztaságát, rendkívüli felelősségérzetét bizonyítja, hogy e század „árvízi hajósaként” próbálta menteni, ami menthető, az embert és a magyart mindenekelőtt, de az ügyet is, szemben azokkal, akik azt rosszul képviselték. Költőként váteszi sorsot vállalt magára, de mindig megmaradt földön járó „prófétának”, ezért nem téve­dett alapvető dolgokban, nem kellett soha egy sorát sem megtagadnia.

    A soron következő korszak (1950-1983) valamennyi írása: vers, dráma, esszé a nemzet és az emberiség sorsának mély átéléséből született, ahogy Czine Mihály írja tanulmányában: „Hirdetni is egyet hirdetnek: nép nélkül nincs hazafiság, nincs forradalom, nincs haladás, nincs nemzeti történelem; a forradalom és nép iránti hűség nem járhat külön utakon ”²⁷ Új értelmű hazafiság alapkőletételére készült Illyés már a harmincas években, a népi mozga­lom kibontakozása idején, annak fénykorában, de amidőn a történelem tűzte napirendre a feladatot, elsők közt harcolt azért, hogy eszményeit, elveit makulátlan tisztaságukban láthas­sa valóra váltva. Úgy érezte, a legfontosabb visszaadni a népnek, most már a nemzetnek ön­becsülését, bebizonyítani az elidegenítő szemléletet vallóknak s a világnak, hogy a fasizmus és a háborúban való részvétel az uralkodó osztály bűne volt, a magyar nép pedig áldozat, többszörösen, hiszen 1919-ben nemcsak egy társadalmi forradalmat vertek le, hanem egy nemzetit is. Következmények következményéért tehát történelmietlen és méltánytalan né­pet, a forradalmi magyarságot felelőssé tenni és büntetni.

    Éltek és munkáltak a költőben a régi emlékek, vállalások, sorsok, a kétkezi dolgozókkal való összeforrottság, a népbe tartozás tudata és parancsa. Innen kapott erőt és biztatást arra, hogy válságos, sőt veszélyhelyzetekben, mint például a „személyi kultusz" hatalmi visszaéléseinek éveiben külön-, sőt nem egy vonatkozásban szembenállását merje vállalni. A leg- kilátástalanabb időkben fogalmazta meg, hogy igenis van reményteljes emberi összetarto­zás, és hogy azt szolgálni: életcél. Egyetlen szóba foglalható célja a létnek.

    Az új értelmű hazafiság kialakítása és a nemzeti közérzületben való meggyökereztetése nemcsak a torzulások, hamis beidegződések semlegesítését tette szükségessé, hanem az ésszerű építési, tudatformálást. Továbbra is időszerű maradt a Veres Péter-i megfogalmazás: népben-nemzetben gondolkodni - az az író változatlan feladata, sőt azon is túlhaladva, az emberiségben való cselekvés. A tudományos elemzések, tervezések, programok nem tették fölöslegessé az írók jelenlétét a közéletben, legfennebb felelősségüket növelték. Adott volt a kötelesség már az ötvenes évek fordulóján, de nem a jog a tévedések, a személyi, csoport­érdekű döntések megelőzésére és kivédésére. Illyés mindenki másnál több ítélettel és ké­tellyel fogadta a dogmák és sémák futószalagján hamari jövőtervezőket. Vállalta a szocia­lizmust, és jelezte a torzulásokat, a veszélyeket, a nép és vezetés tragikus elkülönülését. Eb­ben a válságos történelmi helyzetben kellett az olyan hazafiságeszmény, amely bebizonyít­ja, hogy nemzettudat és forradalom, nemzettudat és humánum nem egymást kizáró kategó­riák, ellenkezőleg: erősítő támfalai egy újjáépülő országnak, emberi jogaiba lépő népnek, nemzetté felnövő közösségnek.

    Fontos helyet foglalt el Illyés szemléletében már a harmincas években, a színre lépő nem­zeti költő felléptekor a történelmi, forradalmi-nemzeti hagyomány. Az ötvenes évek elején is ide tér vissza példáért, hívja az ötven ozorai huszárt, akikről egykor verset írt, tegyenek ismét bizonyságot most már az újjászülető nemzet előtt arról, hogy a nemzeti ügy éppoly népi elkötelezettség, mint a társadalmi igazságosság, a kizsákmányolásból való felszabadu­lás. És jöjjön Petőfi Bem oldalán, álljanak a történelem ítélőszéke elé a 48-as szabadságharc vezetői, Görgey, Klapka és a Molnár Ferdinándok, hadd látszódjék végre teljes nappali vi­lágításban, hogy a forradalmat csak a néppel lehet megvívni, és nem ellenében. Idéztessék fel teljes drámaiságában Kossuth igaza vagy tévedése, Görgey árulása vagy józansága, le­gyen fáklyaláng a forradalomban való hit, a példából kínálkozó tanítás. És támadjon fel a tüzes trónszék hamvából még egyszer Dózsa György, mondja kortársak szemébe, hogy a nemzeti sorsvállalásból adódó kötelmek, tudnivalók semmivel sem jelentéktelenebbek az osztályfeladatoknál, hogy a forradalom a kettő összhangjában érhet célt, egyiket nem lehet a másik rovására érvényesíteni, mert a következmény tragikus vétségre vezet, az egész nép tragédiájához, nemzeti katasztrófához.

    Az időszerűséget így értelmezte Illyés, távlatosan és a lényegi felismerések, igazságok újabb és újabb megismétlésével. A Két férfi című filmregénytől a Dózsa-drámákig egyebet sem tett, mint szüntelenül riadóztatta a nemzeti lelkiismeretet, próbálta jobb, józanabb belá­tásra bírni a néphatalom felelős vezetőit. Sikertelenül, mert a nagyobb kontextusban mozgó politikai vezetés, mint annyiszor a történelem folyamán, ezúttal sem tudta megérteni, idejé­ben hasznosítani az irodalom felől érkező eligazítást. Ellenkezőleg, a gyanúk és vádaskodá­sok bizalmatlanságával válaszolt, bírált, ítélkezett költők és írók felelt, gyakran olyan me­revséggel, mint például a Magyar írók Szövetségének első kongresszusának tényanyagából olvasható.²⁸ Elmarasztaltatott ezen Tersánszky Józsi Jenő, mint a kispolgári anarchizmus „figurája”, Rideg Sándor, Nagy Lajos, Déry Tibor egyes írásaiban megbúvó „arisztokrati­kus ingerültség” miatt, és nem kímélte az úgymond „nyílt és elvi bírálat” Illyés Gyulát sem „kettős kötődéséért” értsd: kapcsolata a néphez, a munkásosztályhoz és bizonyos nemkívá­natos írótársakhoz, akiket Révai név szerint nem említ, de nyilvánvalóan Szabó Lőrincre és Németh Lászlóra céloz. Annyira szélsőségesen dogmatikus (zsdanovi ideológiában fogant) az egész kongresszus irányulása - eltekintve egy-két mértéket tartó hozzászólástól és Illyés frappáns válaszától, tudniillik itt olvasta fel Az építőkhöz című versét -, hogy az mindenho­vá sorolható, csak az emelkedett szellemiség fejezetébe nem. Mégsem kerülhető ki az a „szégyenfa” ebben a friss hajtásokkal és ígéretekkel gazdag erdőben, mert ha a nagy tehet­ségek kibontakozását lassította is, fékezte is, remekművek születését nem akadályozhatta meg. Ebben a korszakban keletkezett a Tücsökzene, Déry megannyi remek novellája, Né­meth László Égető Eszter-e, Illyés Kossuth-drámája, a Fáklyaláng és a Kézfogások című kö­tetében megjelent nagy versek egész sora, Illés Endre a sematizmus szürkeségében tiszta ég­boltként derülő esszéi, a Krétarajzok mintadarabjai, Veres Péter A Balogh család története című regénye, Tamási Áron Bölcső és Bagoly-a. Jöttek a fiatalok reményeikkel és csalódá­saikkal, számonkérő írásaikkal, Sarkadi Imre, Karinthy Ferenc, Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Kormos István, Nagy László, Csanádi Imre, Váci Mihály, Simon István, Sánta Ferenc, Csoóri Sándor.

    A kritikus történelmi idők nem távolították el Illyést eszményeitől. Vállaló és ugyanak­kor elutasító magatartása erősítette benne egy időben a szocializmushoz való ragaszkodást és a kételyeket. A vívódó erkölcsi ember szembetalálta magát a kor bonyolultságával, hiszen nem volt épp könnyű feladat vállalni a szocializmust, és ugyanakkor szembeszállni a hata­lommal, a helyénvaló elveket rosszul alkalmazó politikai gyakorlattal. Nem „kétkulacsosságból” adta oda nevét Sztálint, illetve Rákosit köszöntő antológiákba, és írta meg az Egy mondat a zsarnokságról versbeli tiltakozását. Nem figyelmen kívül hagyható körülmény, hogy a „hűség és hála énekét” zengőktől elkülönülve, „semleges” szöveget adott a szerkesz­tők kezébe, az Oroszország című régi könyvéből egy részletet, a másikban egy 1926-os em­lékét idézte fel, amikor tolmácsként járt a szegedi börtön foglyánál. Jónak látta azt is meg­írni, hogy nem volt kommunista párttag sem illegálisan, sem nyíltan.

    Szükséges időbeli határt vonni Illyés vállalásai és tagadásai közé. Közvetlenül a háború utáni években támogatta a népi demokratikus forradalmat, személyi kapcsolatot tartott fenn a hatalom gyakorlóival, a párizsi évekből származó ismeretség fűzte például Révai József­hez, aki őt minden bíráló kifogása ellenére poéta laureatusnak tekintette, a nemzet legna­gyobb élő költőjének. Nem lenne igazságos elhallgatni, hogy a hatalom is igényelte Illyés támogatását; közbenjárásait elfogadta, sőt nem egy esetben teljesítette. Tisztelték nem csu­pán írói múltját és teljesítményeit, hanem szándékainak tisztaságát, humánumát, töretlen ra­gaszkodását a népi érdekeket szolgáló politikához.

    Az új nemzettudat kialakításában ugyanis Illyést ilyen szempontok vezették. Ezeknek adott hangot verseiben, történelmi tárgyú drámáiban, amelyek nemcsak a kor nagy tenniva­lóira figyelmeztették, hanem a veszélyekre is. A történelmi példák nem egy ásatag nemzet­tudatot akartak visszalopni a múltból a jelenbe, csupán ürügyül szolgáltak az általánosítha­tó példázatra. Tudta Illyés már Petőfi okán is, hogy a közösség hangjának - lelkiismereté­nek-lenni, először is gond, aztán felelősség, aztán munka, aztán útkeresés és tervezés, az­tán aggodalom, és csak ritkán az az öröm és büszkeség, amit a kívülálló lát.

    A dráma felé fordulás már nem egyszerűen műfaji hódítás ebben a korszakban. Köztu­dott, hogy válságkorszakokban, nehéz, döntésre szólító időkben milyen termékenyítő hatá­sú a konfliktusok feltárása, az igazságot vívódva kereső, védelmező alkotói magatartás. Fi­gyelemre méltó, hogy a Nem menekülhetsz óta a drámai vívódás mennyire meghatározta Illyés művészi karakterét, személyiségét éppúgy, mint hangtartását. A dráma minden idő­ben a katarzist, a megtisztulást, az oldódást kereső műforma volt. Ezért válhatott uralkodó­vá Illyés pályájának második szakaszában, az ötvenes évektől kezdődően. Itt talált magára a költő, keresett feleletet sokféle ellentmondástól zaklatott korunk emberi, nemzeti, társadal­mi kérdéseire. A magyar költő elődök közül Vörösmartynál sorakozik a lírai versek mellé a drámák ilyen kötetekre terjedő bősége; Illyés talán őt is túlszárnyalta. A 19. századi forra­dalmi-nemzeti nekifeszülés és bukás nem azonosítható a száz évvel későbbivel, de a két köl­tő sorshelyzetében azonos indítékok működtek, ezt bizonyítja a közös érdeklődés és vonza­lom a nagy emberi, társadalmi konfliktusok drámai, akár vígjátéki exponálására. A nemze­ti gondok és az egyetemes emberi próbatételek és csalódások, veszélyek Illyésnél éppolyan szenvedélyes eszményítettséggel szembesülnek a kérlelhetetlen valósággal, mint a múlt szá­zad legnagyobb nemzeti költőjének világképében.

    Illyés nemzettudatában a drámai párbeszéd többszörösen a kor, a történelem által megha­tározott emberi-írói reagálás. Nem a babonásan nemzeti fátumnak vélt borúlátás hangolta erre, hanem nagyon objektív tényei, könyörtelen tévedései, félreértései a történelemnek. Végső soron a nemzetféltés táplálta, formálta nemzettudatát, akár Vörösmartyét, de hogy mégis korszerű maradt, és jelen érvényű, azt európaisága, internacionalizmusa éppúgy ma­gyarázza, mint kötődése a népből felnövő nemzethez, a forradalmi hagyományokhoz. Nem­zettudata végül is nem históriai, nemcsak népi, hanem az egyetemes emberségen alapuló, je­lent és jövőt egybefogó. Az ötvenes évek drámái, versei és prózai írásai újértelmű hazafiság kialakításának igényéből születtek. Tisztában volt azzal, hogy az előző korszak által formált nemzettudat és hazafiság nemzeti és faji elfogultságokon alapult, gyűlöletet szító, agresszív érzület volt.

    Élt azonban már a két világháború közötti időben másfajta nemzettudat és hazafiság is, a hatalmon kívül levő szegényeké, a haladó gondolkodású értelmiségé. Ez a népszereteten épülő, demokratikus jogokat követelő, szociális igazságokért küzdő népi nemzeteszme azonban nem volt egységes, sőt voltak egészen szélsőséges megjelenési formái, amelyek nem véletlenül hívták ki maguk ellen a polgári és nagypolgári nemzetfelettiséget, a sznob kulturkozmopolitizmust és egyes marxisták ellenállását. Ingoványos talajra lépett még a há­ború után is, aki e kérdésekben próbált objektíven állást foglalni. A múlt rémeit üldözve esz­mékben, de néha még színekben is - a nacionalizmus gyanúja, sőt vádja sújtotta azt is, aki egyszerűen csak nemzeti hovátartozását nyomatékkal vállalta. Belejátszott az érzékenység­be mindkét részen a politikai élet küzdőterén folyó harc a hatalomért. Nem volt szavatolt védjegye annak, hogy meddig a nemzeti, és hol kezdődik a nacionalizmus, ki az igazi pat­rióta. 

    A marxizmus álláspontja a nemzeti és nemzetköziség együvétartozásáról közhelyszámba ment, mégis bizonytalanság élt a fejekben, hogy végül is ki az igazi internacionalista, nem vét-e önmaga ellen, ha szereti hazáját, népét, törődik anyanyelvével, nemzeti hagyománya­ival. A szorításra aztán következett a hatalom átvétele után a lazítás, megbecsülésre érdeme­sekké váltak a forradalmi és haladó hagyományok. Lobogónk lett Petőfi, de rossz érdemje­gyet kapott sokakkal együtt Madách, Kemény Zsigmond, Babits Mihály és nem egy érde­mes alkotója a 20. századnak. A személyi kultusz éveiben fokozatosan alakult ki egy olyan látszathazafiság, felszíni hagyományápolás, mely eltakart egy sor súlyos nemzeti kérdést, melyre a legfelsőbb vezetés, nevezetesen Rákosi és csoportja közömbösségből, a politikai konjunktúra és más fékező bonyodalmak következtében nem gondolt.

    „A nemzettudatot is egy sajátos kettőség jellemezte ezekben az években - állapítja meg Huszár Tibor. - Szorgalmazta e politika Zrínyi Miklós, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor kultu­szát, a nemzeti klasszicizmus hagyományainak felújítását az építészetben, a festészetben, a zeneművészetben, ugyanakkor - más vonatkozásoktól most eltekintve - éppen a forradalmi hagyományok eleven továbbélését korlátozta, és a történelmileg behatárolt lehetőségeken belül sem engedte érvényesülni azokat. A Rákosi-Gerő által vezetett csoport szinte szen­vedéllyel metszett le minden hajtást, amely elütött az általuk szabványnak tekintett szocia­lista modelltől.”²⁹

    Az osztálykérdések abszolutizálásának ha nem is következménye, de társjelensége lett a proletár nemzetköziség helyett a proletár nemzetfölöttiség és a nagyfokú allergia a távolab­bi nemzeti érdekek tekintetében, megszülettek a tabu és áltabu kérdései. Visszahatásuk az 1956-os eseményekben és következményeiben olyan tragikus áldozatokkal járt, olyan vér- ­és emberveszteséggel, anyagi kárral, akár egy háború. Megpecsételődött a határokon kívül élő magyarság jövője, kétszázezer kivándorló indult a világba új hazát keresni. Nem volt erő, mely feltartóztathatta volna az újabb történelmi romlást, amelyet a korszak hibás, az ipart, a mezőgazdaságot egyaránt sújtó gazdaságpolitikája, a koncepciós perek, a legalapve­tőbb nemzeti-népi érdekek semmibevétele idézett elő. A bonyolult és mély történelmi anamnézis bizonyára részleteiben tárja fel (sok tekintetben már fel is tárta), hogy milyen része volt az 56-os események megnyilvánulásaiban a korábbi évek szektariánus politikájának.

    Ebben a távlatban kapott mélyebb értelmet az a következetes harc, amelyet Illyés Gyula folytatott az egészséges, a nép érdekeit szem előtt tartó, forradalmi szellemű, a humánum törvényeit tiszteletben tartó, emelkedett, etikai értékű hazafiságért és nemzeti tudatén.

    Az illyési életmű tehát nemcsak folyamatosság, de a folytonosság szüntelen érvényre ju­tása. A változó, alakuló történelemben szilárd és konzekvens eszményekkel állt helyt min­den időben. Voltaképpen úgy lépett mindig előbbre művészként és gondolkodóként is, hogy a dialektika szabályai szerint megszüntetve őrizte és vitte tovább nemcsak elveit és eszmé­nyeit, de a művészi kifejezés, magatartás alapformáit. A népi világ megszólaltatójaként is őrizte az avantgárdból mindazt, amit egyénisége, művészi személyisége magához asszimi­lált, a szociográfiai dokumentumábrázolásból átvitte verseibe a tárgyiasság hangvételét, a nemzeti-forradalmi hagyomány tiszteletéből meg az új történelmi korszakba a távlatosabb emberi jövőért való gondokat és felelősséget, a népi józanság mélyvilágából pedig az em­beri összetartozásért való bölcsességet. A befejezettséget, a véglegességet is dialektikusán, rugalmasan értelmezte, esztétikai értelemben is. Váltig ragaszkodott ahhoz, hogy korábbi írásaiba belejavíthasson, csiszolhasson a gondolaton, a formán. Az elérhetetlen tökéletesség volt az eszménye, tehát nem pepecselő műgondból javított, változtatott szövegein, és tilta­kozott az ellen, hogy a filológia igényeinek megfeleljen, tudniillik pontos időrendet adjon verseiről. Azokat ő minden időben egy fa termésének tekintette, s lényegtelennek, hogy a fa legalsó ágán vagy a legfelsőn volt-e a virágjuk. Megvilágosító értelműek a Kézfogások cí­mű kötet záróversének (A költő felel) a következő sorai:

Dolgozom: küzdve alakítom

nemcsak magamat, aminő még

lehetek, akinek jövőjét

az „ihlet óráin”gyanítom;

 formálom azt is, amivé ti

 válhattok, - azt munkálom én ki:

azt próbálom létre idézni,

azt a lényt, ki még csak agyag

bennetek s halvány akarat;

akire vágytok,

amikor sürgetve mondjátok:

költő, előzd meg korodat!

    Illyés ötvenévesen is fiatal volt, rugalmas és fogékony intellektus, eredeti és konstruktív gondolkodó, akinek tájékozódása, érdeklődése éveivel nemhogy lankadt volna, hanem ál­landóan növekedett, tágult. Szenvedélyes jelenléte a korban mindenre kiterjedt, nem ismert sem tér-, sem időbeli korlátokat. Számon tartotta nemcsak az újonnan jelentkező nemzedé­keket az irodalomban, de a világirodalmi változásokról is elsők közt informálódott, legtöbb­ször épp az alkotókkal való személyes kapcsolat révén, de rendszeresen a művek elmélyült olvasásával. A műfordító Illyés kétkötetnyi teljesítménye a bizonysága annak a nyitottság­nak, amellyel irányzatoktól és nemzeti hovatartozásoktól függetlenül tette magáévá az em­beriség legnagyobb értékeit. Fordított modern franciákat, olaszokat, kortárs szovjet, román, horvát költőket, kínai, japán klasszikusokat, s nem minden megfontoltság nélkül egy cso- korravalót a finnugor népek költészetéből.

    Tevékeny és termékeny évtizedek lombozták Illyés Gyula életművét, amely nemcsak a magyar irodalom gazdagodását jelentette, hanem elismert és megbecsült helyet a művelt vi­lág minden táján. Klasszikusa a magyar irodalomnak, és a világirodalomban is előkelő he­lyet foglal el. Francia méltatója, Alain Bosquct, azon három-négy költő közé sorolja, aki a szó legteljesebb értelmében a század lelkét magáévá tudta tenni.

'Illyés Gyula: Kétféle költészet? (Hajszálgyökerek, Bp., 1971. 168-169)

²Illyés Gyula: Petőfi (Bp., 1971. 9-10)

³Sőtér István: Az ember és műve (Bp., 1971. 365)

⁴Jean-Paul Sartre: Baudelaire (Paris, 1947. 9-14)

⁵Hugo Friedrich: Dic Struktur dér modernen Lyrik (Hamburg, 1956. 34-58)

⁶Szerb Antal: A világirodalom története (Bp., 1957. II. 200-201)

⁷ A líra ma (Szerk.: Hajnal Gábor. Bp., 1968. 438-443)

^sHugo Friedrich (im. 149)

9Uo.

^l0Lukács György: Az esztétikum sajátossága (Bp. 1969. 340)

"A /irama (305-315)

^l2Jean Cocteau levele Róbert Goífinhez. A költészet Ariadne fonala (Bp., 1972. 7)

^l3A /irama (175-180)

^l4Hugo Friedrich (im. 49)

^l5A líra ma (202)

^l6Ua. (191)

^l7Illyés Gyula: A líra modern eszközei (Ingyen lakoma, Bp. 1964. II. 289)

¹⁸Egyébkéni már Dante az írásművek négyféle jelentéséről beszélt; megkülönböztetett szó szerinti, allegorikus, erkölcsi és érzékfölötti jelentést. (Dante Alighieri Összes művei. Bp., 1965. 185)

¹⁹ A líra ma (40)

²⁰Ingyen lakoma (II. 289)

²¹Némelh László: A magyar vers útja (Kiadatlan tanulmányok, Bp., 1968. II. 208-209) ²²Hajszálgyökerek (328-329)

²³ Babits Mihály (Ingyen lakoma, I. 88)

²⁴Illyés Gyula méltánytalannak és igazságtalannak minősíti a Nyugat „második nemzedéke” irodalomtörténeti fogalmát. „Azt hiszem - hívta fel a figyelmét Simon Istvánnak és olvasói­nak -, különbözik annyira a mai nemzedékünk a Nyugat törzsi, ősi, első nemzedékétől, hogy külön név fogja egyszer majd megilletni. Nem a népi írók elnevezés, mert az legfeljebb egy nagyon kis csoportra vonatkozhat. Holott az egész magyar irodalom volt akkor népi és nem­zeti problémákkal teli.” (Simon István: Irószobám. Beszélgetés Illyés Gyulával, Kortárs, 1974. 5. szám 787)

²⁵Sőtér István írja: „Ha Babits utolsó verseit olvassuk, Illyés sugallatát lehetetlen bennük fel nem fedeznünk.” (Tisztuló tükrök, Bp., 1966. 205)

²⁶Halász Gábor: A líra halála ( Válogatott írásai, Bp„ 1959. 5-16)

²⁷Czine Mihály: Nép és irodalom (Bp. 1981. I. 228.)

²⁸ A magyar írók első kongresszusa (Bp. 1951.). Ez tartalmazza a teljes anyagot, a Csillag 1951. májusi száma kivonatosan foglalkozik a kongresszussal.

²⁹Huszár Tibor: Nemzetiét - nemzettudat (Valóság, 1982. 8. sz. 30.)