VALLOMÁS ÉS TANÚSÁGTÉTEL: PETŐFI

Izsák József

ILLYÉS GYULA (részlet)

VALLOMÁS ÉS TANÚSÁGTÉTEL: PETŐFI

....

A rendkívül gazdag Petőfi-irodalomban Illyés könyve egyedülálló teljesítmény. Nem szorítható semmiféle irodalomtörténeti műfaj Prokrusztész-ágyába. Költő írta költőről a szakmai avatottság, hivatásbeli azonosság lélekközeléből. Életregénynek is a legizgalmasabb és leghitelesebb. A gyermek mellé nevelőkként nemcsak szüleit idézi meg, hanem az egyszerű emberek egész sorát, akik sípot faragtak neki, almát adtak, mesével szórakoztatták, s vándorlásait nyomról nyomra követve, szinte az egész országot, tájat és embereket, sikereket és kudarcokat, szenvedéseket és megpróbáltatásokat, amelyek végül is döntően határozták meg jellemének formálódását, tehetségének kibontakozását. Az életrajzi epizódok, amelyeket az író a teljesebb hitelesség kedvéért kortársak vallomásaival színez, nem követik a szokványos életrajzi regények hatáskeltő fogásait. Úgy ír Petőfiről, olyan tárgyias pontossággal, mintha kortársáról szólna. A könyv legkedvesebb lapjai azok, ahol az életkorban túlélő a nála fiatalabbat megmosolyogja, vagy épp megfeddi valamely könnyelmű csínytevéséért. (A kamasz Petőfi fogadásból megkérte egy bankár lányának kezét!) Bírálni is merészeli, amiért válaszol egy kritikára, mert néha elhamarkodottan határoz, dacos, hetyke, a hadügyminiszterrel szemben megsérti a katonai fegyelmet stb.

A történelmi események alakulásának szinte részt vevő tanújaként, filmoperatőrök hadát felülmúló fürgeséggel hozza színesebbnél színesebb képeit 1848 magyar és európai színtereiről. Váltott kamerákkal dolgozik: egy villanás az irodalmi közállapotokról, egy rezzenet a művészi alkotás lélektanából, néhány statisztikai adat a korabeli gazdasági viszonyokról, egy-két tabló a magyar vidékről és Pest-Budáról, jól elkapott portré névtelen kisemberekről és azokról, akiket a történelem valamiféle szerepre kiszemelt magának. Mint színes kaleidoszkópot forgatja az író sok szögből összefutó anyagát. Fölényes biztonsággal, a témában való legnagyobb otthonossággal.

A tárgyi anyagot valósággal átlelkesíti azáltal, hogy új összefüggéseket fedez fel, eshetőségeket mérlegel, állásfoglalásra késztet. Szüntelenül szembesül és szembesít. Nem a Duna-parti Petőfi-szoborral, nem is az üstökös-Petőfivel, hanem az élő költővel, a magyar puszta fiával, aki úgyszólván sihederként ismerte meg a népélet mélységeit, s érkezett el a forradalom meghirdetéséig, végső bizonyságtételre Segesvár alá, szertefoszlatni a romantikus haza- és szabadságérzetet vádjait, kénytetve vagy önként, de mégiscsak egy olyan élet árán, mely szerencsésebb népek történetében sorsfordító áldozat lehetett volna.

Illyés könyvének van egy ilyen tragikus felhangja: vajon megérte? Nem a legmostohább népsors ismétli önmagát Petőfiben és vele együtt azokban a jobbakban, akik az európai ellenforradalmi nagykoalíció ellenében már-már reménytelen körülmények közt vállalták a harcot? Az író szembenéz minden számba jöhető eséllyel, pontosan tudja a vissza- és széthúzó erők számát, a megoldatlan osztály- és nemzetiségi kérdéseket, a cári seregek túlerejét, s mégis úgy véli, hogy csak egy végső, döntő erőfeszítésre lett volna szükség - a csodához. Nem a megmásíthatatlan történelmet kívánja visszafordítani, hanem azt a gondolatot sugallja, amit Rákóczi szabadságharca kapcsán fogalmazott meg: csatát el lehet veszteni, ügyet nem!

A harmincas évek népi demokratikus forradalom felé áhítozó törekvéseit kellett valamiképpen hittel, biztatással erősíteni. A meggyőződést, hogy a szabadságért való küzdelem sohasem lehet reménytelen, a szolgaság ellen harcolni még a hatalom túlerejével szemben is kötelesség, a megalkuvásnak, a beletörődésnek nincs mentsége a történelem előtt. Ezt a tanulságot kívánta Illyés bevinni a nemzeti köztudatba, ezért részletezi a 48-as eseményeket, latolgatja a lehetőségeket, vívódik, töpreng a megoldásokon. A jelen és a közeljövő számára félreérthetetlenül - nemzeti önismereti leckét ad a forradalom elméletéből és gyakorlatából. A második, átdolgozott változatban különös nyomatékot kapnak ezek a kérdések, nagyobb távlatot, közép-európai nézőpontból emelődnek magasabb szintre. Mértéktartóan, higgadtan beszél a legkényesebb érzékenységekről, népeket megtizedelő újabb történelmi tapasztalattal az idegekben, hogy Petőfi végül a jó megértés hídja lehessen. Nem annyira személyeket marasztal el, mint inkább a körülményeket: a dunai népeket egymásra ugrasz-tó bécsi kamarillát, a magyar nagybirtokos-nemesi világ érdekekbe és ostoba előítéletekbe merevedettségét, a milliós jobbágyi tömegek bizalmatlanságát és érdektelenségét a haza függetlenségével és szabadságával szemben.

Petőfi nevében a néptestvériség, kölcsönös egymásra utaltság és megértés történelmi szükségszerűségére apellál, hiszen ezek a népek sok évszázados közös múltjuk során annyiszor vizsgáztak belőlük elégtelenre készületlenségük vagy a körülmények szerencsétlen összejátszása következtében. Az egykori politika sok tekintetben lejáratta, hitelét rontotta; rendszerint a fellegekben járt, hamis illúziókat kergetett, ha nem épp önös érdekeket képviselt. Előfordult, hogy a függöny összegördülése után lépett a színre a megoldásra való javaslattal, amikor már amúgy is késő volt. így jártak jó néhányan, akikre a sors e „bús villámhárító tájon” szerepet osztott. Illyés okulásként a múlt példáján - az európai népek színe előtt - tesz hitet a magasabb érdekekből fakadó történelmi-társadalmi szükségszerűség mellett. A mindenkori jelen feladatára eszméltet: helyrehozni, amit a múlt elrontott.

Illyés Petőfi ürügyén nem valamiféle apologetikát ír 1848-ról, de erkölcsi, magyar és európai kötelességének érzi józan, okulásul szolgáló távlatból számba venni azt is, ami felmenő, eligazító volt benne, azt is, ami összekuszáló, tévhitekre, sőt tragédiákra vezető. Egyébként Petőfi áll érdeklődése középpontjában, minden őt magyarázza, költői tehetségének gyors ívelését teszi történelmileg, esztétikailag megfoghatóvá.

Illyést, a költőutódot, a szeretet és tisztelet családias érzése fűzi Petőfihez. Nem bálványozza, természetszerűnek tudja nagyságát, akinek útja a dicsőségig egy mostoha népsors megpróbáltatásain, sőt megaláztatásain át vezet. Egy nép szeretetében nem az elragadtatás a megkapó, hanem az eszmei hűség és elkötelezettség, a némán is beszélő ragaszkodás. Illyés Gyula az azonos népsorsból származó költő tiszteletével ragaszkodik Petőfihez, Petőfiben a művészhez, emberhez egyaránt. Kitűnő lélekrajzot fest a gyermekről, a serdülőről, a férfiról, a közéleti harcosról, a barátról, a férjről. Mennyi telibe találó megfigyelés, elmés megjegyzés, melynek igazsága akaratlanul éleződik aforizmává; egész kis breviáriumra valót lehetne összegyűjteni belőlük: „Kitűnő mestertől tanulni nem nagy művészet; a jó elme az, amely a közepes lecke révén is emelkedik.” „A butaság ellenszere egyetlen téren sem az okosság.” „A szerelem néha úgy bujkál az emberben, mint a betegség, kellő tapogatásra nyilall és tudatosodik.” „A csalódás hatása mindig nagyobb, mint az oka.” „A barátság, akár a házasság, akkor jó, ha magán túl is szolgál valamit.” A népi kötődés ekként szövődik bele a könyv szemléletébe és nyelvezetébe.

Hasonló magától értetődéssel rajzolódnak ki a szálak, amelyek Petőfit elődökhöz, kortársakhoz, magyarokhoz, franciákhoz, angolokhoz fűzik. Az európai tájékozottságú Illyés végül is nem azért emlegeti Shelleyt, Byront, Baudelaire-t, Heinét, hogy hősét rangosítsa. A párhuzamok és összehasonlítások révén még nagyobb nyomatékot kap az a tény, hogy Petőfi nemcsak a tizenkilencedik század legnagyobb magyar költője, hanem világirodalmi jelenség, akinek a helye a legnagyobbak közt van.

Illyés versértelmezőként is felülmúlhatatlan. A Petőfi-vers szépségét, eszmei, gondolati szárnyalását olyan ihletettséggel követi nyomon, hogy valósággal egy modem, huszadik századi költőt fedez fel számunkra. Abban az értelemben, ahogyan megosztja izgalmát, örömét, csodálatát; nemcsak színéről érti meg a szépet, hanem fonákjáról is, tehát belülről, az alkotó felől. Minden verset önmagából értelmez. A fiatalkori zsengék egyikét-másikát úgy szedi szét, hogy akár bele is javítana, helyrebillentene egy ütemet, kicserélne egy suta rímet. Meglepő, hogy milyen kevés szóval irányítja rá az olvasó figyelmét az eszmeileg, esztétikailag lényegesre. Az Egy estém otthon bemutatását ezzel zárja: „Az egész vers olyan, hogy prózában is csak épp így lehetett volna elmondani. Ezért kitűnő.” Néha egy jelző, egy hasonlat megteszi. A Reszket a bokor, mert... olyan, mint egy éteri, megfoghatatlan suhanás. A János vitéz szépségét, értelmét nem tartja szükségesnek hosszasan boncolgatni, hiszen Kukorica Jancsi történetét minden magyar olvasó jól ismeri. Három mondatba sarkítja Illyés mondandóját. „Ez a legtöményebb, leghódítóbb magyar mű. Nemcsak a betyárok alföldiek benne, hanem a francia király is, a tengerek, a hegyek, a csillagok is. Ez az a mű, amelyben valóban az isten is János.” Rosszhiszemű, aki ebben a költői túlzásban kajánkodást érez. Két sorral odább az író nyomban hozzáfűzi: „Ezt a békés magyarosítást egy valóban európai méretű, sőt világméretű művész végzi.”

Illyés mint versmagyarázó, impresszióit sem rejti véka alá, különösen ha a szépségben a megnevezhetetlent kívánja meglepni. A frappánsabbnál frappánsabb megérzések az „észokok” előtt is megállják a helyüket. Gondolatébresztők, mélységük van, mint a tengerszemnek. A Felhők ciklusról kötetekre valót írtak, Illyés három sorban minden filológusi találgatást fölöslegessé tesz: „A Felhők egy kedves Coriolanus rapszódiái, aki Rómán úgy bosszulja meg magát, hogy - nem ellenségeit - a bűnt irtja ki belőlük, az eredendőt is. Jellegzetes fiatalkori állapot.”16 Ahol tehát az író benyomásaira bízza magát, abban művészi ráérzés van, ráadás az adott vers okozta szépségekre, mint a Tündérálom esetében. Ideálisabb vezetőt kezdő és gyakorló olvasók számára elképzelni sem lehetne. Még módszerességében is költő, művész marad. Ahogyan például az iskolás könyvekből ismert verseket újraolvassa felnőttek számára. A Tiszá-ról szólva először meghökkent: külsőre irodalmunk leghanyagabb verse, egyik strófájában az ütem majd orra bukik, a tanyai vacsorát leíró szakasz pedig a megtestesült próza - állapítja meg Illyés. Erre következik a csattanó, az alkalom saját ars poeticájának kifejtésére: „Annál nagyobb művész vagy, minél jobban tudsz zenét és csengetést, áradást és szárnyalást teremteni külső eszközök nélkül is. A formaművész nem az, aki az eszközökkel cseng-bong és mutatványoskodik. Az, aki hajszálpontosan megtalálja a mondandóhoz a leginkább illő formát, s azt mozdulatonként a tárgyhoz igazítja.”17 A Szeptember végén minden szakaszáról az derül ki, hogy tartalmilag közhely, de külön-külön és együtt az egész egy hasonlatpár, egy ellentét, egy szökellő, illanó sor, az anapesztusok csiszolt-finom formája jóvoltából felülmúlhatatlan remekmű, amelynek hatásával nem lehet betelni. Akárcsak paradox módon az ihletettséggel és ugyanakkor a józan megértéssel sem, ahogy Illyés végére jár egy-egy Petőfi-vers szépségtitkának.

Utánozhatatlan, utolérhetetlen teljesítménye a könyvnek: gyönyörű magyar beszéde, gondolatainak világos, tiszta, meggyőző logikája. Egy francia antológia előszavában írta, hogy „az irodalom dolga nem holmi sámáni önistenesülésben való kerengés saját magunk körül, hanem a fegyelmezett közlés”.18 Ez a mértéktartás és pontosság szabja meg a Petőfi-könyv szordinós líraiságát. Költőről írta költő, aki egyszerre mindent képes láttatni belülről és kívülről, aki úgy tud azonosulni hősével, hogy különbözik is tőle. A Petőfi-kép mögött tisztán kivehető az Illyés-önarckép körvonala. Voltaképpen hevületében személyes; felelősségében, amellyel a francia nagy moralisták példájára lelkiismereti döntések elé állítja olvasóit, önvizsgálatra készteti, a történelem előtti színvallásra.

Tisztább arányosságot életrajz, kor és mű értékelése rendjén egyetlen magyar irodalomtörténeti monográfiában sem találni. Úgy hajlik át egyikből másikba, mint fő- és melléktémák egy Beethoven-szimfóniában; minden szólam egyetlen folyammá egyesül. Középpontban az életmű, melyet Illyés, mint sudárrá növekvő fát, működésében bontakoztat ki. Egy minden ízében mai, modem Petőfit fedez fel, aki remeklései közben botlik is, akit nemcsak tisztelői fáklyásmenete kísér útján, hanem ellenségei, irigyei csaholása. Illyés Petőfi emberi nagyságának tudja be, hogy állta a sarat Zerffykkel és Kovacsóczyakkal szemben, méltósággal, fölénnyel. Úgy is fizet: a póriasság vádjaira a János vitézzel, az alkudozóknak A nép nevében fenyegetésével, szabadszállási kudarcáért Az apostol-lal, a sehonnaiaknak a Nemzeti dal-iai. így a tehetség és igazság győzelmét ünnepli Illyés abban az elégtételben, amelyet az utókor szolgáltatott a költőnek.

Személyes oka volt ezt kimondani. A megtébolyodás felé tartó, önmagát szétziláló korban talminak, gyanúsnak minősült az igazi emberi érték és tisztesség.'A szennyeződésben fetrengő világban az alantas indulatok úgy elégülhettek ki, ha mindent magukhoz alacsonyítottak. A szellemi kisebbrendűségi érzésben szenvedők gyakorlatává vált lerántani, ami fent van, besározni mindent, ami tiszta. Hol az igazság? Mindenkinél! - / Ölheti egymást, mind aki él - hangzik a keserű kifakadás a Jog a XX. században című epigrammában. Épp csak a költő nem hajlandó beállni a karba, a szemet szemért, fogat fogért üvöltők hadába. A humánum magasából nézi ellenségeit, az ütésekkel és átkokkal fenekedőket (Szörnyű fegyver):

Minden ütésed, átkod

Hiába ellenem.

Szörnyű a fegyverem:

A végén megbocsátok.

A gesztus a lényeg itt. Nem bírt belenyugodni semmibe, ami megalázta az embert. Örökös, beletörődni nem tudó csökönyösséggel, daccal szállt szembe a kisszerűséggel, a szu-tyokban fetrengő képmutatással, a pokollal, mely elnyelni készült a világot. A Petőfi-könyv-nek van egy ilyen akusztikája is. Nemcsak forradalmi leckét ad a nyomor mocsarába leszorított magyar népnek, de intelem is az újabb vihar előtt álló világnak, az őrizőknek: a szabadság felemel, a szolgaság megaláz, s a forradalom végül is úgy érhet célt, ha minden népeket egyesít. A második, franciák számára kibővített változatban ez a gondolat még nagyobb nyomatéket kap. A nemzeti és emberiségi gond még szorosabban egymásba fonódik. Egyetemesebb távlathoz jut mindaz, amiért Petőfi harcolt.

A NÉPI HŐSIESSÉG PÉLDÁZATA

Illyés a nemzeti forradalmi hagyományok révén keresett utal a reménytelenségből. Akár a társadalomban, benne is kétféle erő mérkőzött. Egy jövőt vívó, követelő, bizakodó és egy minden harcot értelmetlennek látó lemondás, a változtathatatlannak véltbe való belenyugvás. Nem az értelmiségi fáradtsága volt ez, ilyen kételyek tartották fogva azokat is, akiket a dunántúli pusztán, az Alföldön és szerte-szerint az országban századok óta hitegettek földdel, joggal, szabadsággal. Ez a lefegyverző, békülékenységre hajló hangulat keresett másféle példát 1848-ban és Petőfiben. Kellett a költőnek, kellett az egész magyarságnak a bátorítás, a százados szelídségből felkorbácsoló harag. Honnan jöhetett volna nagyobb segítség, mint a történelmi múlt felől, hiszen Európa csendes volt, újra csendes s mint mindig - hidegen közömbös azzal, hogy mi történik a délkelet-európai kisnépekkel. Védtelenül, magukban, saját erejükre utalva verekedtek, védekeztek évszázadokon át. Éppúgy egyedül érezhette magát a román, a szerb, a bolgár, mint a magyar. A történelem szerencsés fordulatai voltak azok, amikor egy Hunyadi János vezetésével közösen tartóztathatták fel a törököt, ritka alkalmai az egymásra találásnak. Az újkori fejlődés sem egymás felé vezette őket, hanem -végzetükre - nemegyszer egymás ellen. A harmincas években is inkább tanulság lehetett volna ez a múlt. A Márciusi Front nem véletlenül foglalta a tizenkét pont közé a dunai népék összefogásának gondolatát. Nem lett több ebből sem szép álmodozásnál. Maradi végső mentsvárnak segítségül hívni, ha már segítség kell, a népi-nemzeti öntudatot, a forradalom felé bátorító régi nagyokat. így került a zászlóra Dózsa meg Petőfi neve. Idéződött meg újra és újra - épp a gyengeség válságos óráiban - a másféle idők és életek példája. Mint annyiszor a magyar hazafias lírában, szembekerült a dicső múlt és méltatlan jelen. Beszélt a két március, a régi, az igazi és a megélt, a valóságos. Egyiket a költő, akár Táncsics, börtönbe zárva érhette, őrizetben. Jobban látszott onnan a szorongató, fojtó élet. Papír és írószer nélkül, emlékezetének tiszta lapjára írhatta a verset, onnan üzenhette (Őrízetben):

Március Idusa közelg,

hazámnak ifjai,

kik gyűltök, lelkesült tömeg,

esküvel vallani

a Szabadság, a Népjogok,

Petőfi nagy hitét! - ;

mint egykor Táncsics, rab vagyok,

holnap tán elitélt.

A ritmust megszaggató, a lélegzetet szaporító tódulással tör fel az emlékekből a régi március, amikor diákként a tornateremben az ő hangján dörgött az eskü, szállt a jövő elé a remény, hogy Egyenlőség, Szabadság. Megszólító, tegező közeibe kerülnek a nagy eszmék, szól hozzájuk, általuk nyer vigaszt és bátorságot a sötétségben, önbiztatást arra, hogy „itt és most” állja a régi esküt.

Mint minden reménytelenség mélyén, ott ködlik a semmi, a nihil. Találkozott vele Kölcsey, Vörösmarty, sőt még Petőfi is, birkózott vele Ady, tragikusan a halálba ragadta József Attilát. A semmiség réme Illyés előtt is mindegyre fölrémlett. Tépő szégyenzérzet, önvád, kételyek szegélyezték az afelé vivő utat. Hetykén feszülő, örökösnek vélt trónusok, a zsarnokság mindenhatósága hozta a kiábrándulás rossz hangulatát meg a társtalanság leverő érzését. A népi mozgalom legbíztatóbb napjaiban sem tudta Illyés leküzdeni kétkedését, hogy egy tucatnyi író aligha viheti diadalra a márciusi gondolatot. Csak a „kamasz, csupa-reggel” század lehetett olyan naiv. A fájdalom, a keserűség már-már csöndes iróniában talál hiábavaló vigaszt. A nagy eszmék, Szabadság, Harc és Szerelem kimentek a „divatból”, mint a delizsánszok, avíttá váltak; ósdi fiókok, megsárgult imakönyvek, foszló menyasszonyruhák képzete társul hozzájuk. A lélek konokabb és tisztább annál, semhogy beletörődjék ebbe az önfeledésbe. Ha dadogva, önmagába zártan, mégiscsak felhangzik a számonkérő márciusi szózat (Két március):

Zúghat az ünnep; idebenn

így ünnepellek, hallgatag.

Nézek egy régi könyvet és

próbálgatom a szavakat.

Még kér a nép... - és fölmerül

egy arc: most adjatok!... vadul,

ajkát harapva néz körül

s egy ország helyett elpirul.

Kiemelte az idézetet, a legidőszerűbb két gondolatot Petőfi verséből. Szemrehányón, egy egész országot vádolón. Történelmi távlatba helyeződik a keserűség, felmerül a fatalizmus, mely szerint már a portyázások idején, tehát a honfoglalás előtt dőlt el a nagy ütközet. Tehetetlen, távlatlalan korok hárítanak mindent az időre, a mostoha viszonyokra. A két háború közötti években a magyar történetírás és magyarságtudomány, talán Szekfű Gyula ihletésére, a „magyar végzetet” tette meg bűnbakká. Ott kísértett ez a gondolat a tizenkilencedik századi romantikus nemzetszemléletében, s felmerült az első világháború után, a vesztett csaták, forradalmak torán. Illyés előtt is úgy tűnt, hogy jóvátehetetlen kudarcok áldozata a magyar nép. Az új márciusok nem új Petőfiket hoztak, hanem új árulókat, seregestül, hogy itt minden pirkadás biztos pusztulásba vitt. A vesztésre állás baljós szorongása vette körül Illyést a Márciusi Front hónapjaiban, a népi írók sorozatos perbefogása idején. Szikláról nézem kis népünk jövőjét. / Reménytelen vagyok, - miért hazudnék? - mondta ki az őszinteség a maga bánatát.

Ebben a reménytelenségben azonban, mint a nemzetféltésben és a pesszimizmusban, van valami megelőző, a végzetet feltartóztatni szándékozó mozdulat. A Válasz-nak, a népi írók folyóiratának ajánlott Ozorai példa ilyen ellentétes érzések örvényléséből hozta fel a mégiscsak érdemes biztatását. Szinte történelmi legendának tetsző, de valójában hiteles epizódot elevenített fel a szabadságharc idejéből. Miként védte meg ötven huszár a Sió hídfőjét az ozorai kálvárián másfél napon körös-körül járva a hegyet a császár tízezer főnyi seregével szemben, amíg megérkezett a valóságos sereg Görgey és Perczel tábornok vezetésével. Erről szólt a példa a népi írók maroknyi seregének biztatásként. A népi ellenállás, merészség és leleményesség dicsőíttetik a versben, a kis magyar Thermopülé olyan eposzi arányú eseménnyé emelkedik, mint Szigetvár egykori ostroma. A vers indítása, mely egyből ezt a sorsdöntő helyzetet exponálta élesre, egy értelmezett metonimiával a költői nagyítás, túlzás legmagasabb oktávját vágta ki:

Ötven huszár volt akkor a Szabadság,

annyi volt itt a nemzet, a magyar.

És szembe, hozván a császár parancsát

tízezer fő, tizenkét ágyúval

végig a völgyön, a Sió lapályán

rohamra készen, középen a híd.

Egy fél-országrész fordul vérbe-Iángba,

ha az a hídfő, az is elesik.

Megismétlődött a Berzsenyi által felismert vígasz: „Nem sokaság, de lélek tesz csuda dolgokat.” És az ozorai huszárokban volt lélekjelenlét, mert a cselt akkor is folytatták, amikor egy-egy huszárt kilőttek soraikból. Nem a túlerőben levő ellenségre támadtak, mi értelme is lett volna ötven embernek tízezerrel szemben. A példa második intelme itt fogalmazódik meg. Az első: nincs elveszett ügy, a legreménytelenebb helyzetben küzdeni nemcsak érdemes, de kell, parancs. A második: a harc eszközeinek, taktikájának megválasztására figyelmeztet. A túlerővel szemben is lehet győzni, ha értelem és bátorság találkoznak a küzdőkben.

A népi írók mozgalmának gyöngéjére tapintott Illyés: kihívó, hangos volt, hiányzott belőle a legendás ötven ozorai huszár leleménye. A nyugtalanítóan széthúzó, kapkodó tettek helyett szavakkal hadakozó, a hatalmat önmaga ellen bőszítő, fegyvereit kiszolgáltató s ezáltal a forradalmi változások esélyeit hazardírozó értelmiségi-plebejusi kísérlet kapott leckét a népi hősiesség és áldozat némán beszélő példájából. Nem a szavak, az indulatok és szenvedélyek, hanem a cselekedetek, a harc módszereinek okos megválasztása a győzelem titka. Ezt sugallta Illyés a népi íróknak és híveiknek, közvetlen harcostársainak, akikkel együtt úgy érezte, hegyre kerültek... vagy hegyre szorultak - akár az ozorai huszárok. A gondolatjel közben azért állítja meg a gondolatot, mert nem mindegy: kerültek vagy szorultak. Inkább szorultak, hiszen soraik megritkultak, s a felmentő sereg sem mutatkozott sehol a láthatáron: S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk / az édes ország, melyért harcolunk; / s be ingatag a hídfő és be hangos/az ellenség!... hogy tódul már felénk!

Illyés személyes közelbe hozta a múltat a jelennel. Az első közlés idején még az ötödik szakaszban az állt: Nyolcvannyolc esztendő múltán merengve / ülök az őszi, vén Kálvárián - egy javítás során a vers így módosult: Minthogyha ott lettem volna, merengve / ülök az őszi, vén Kálvárián. Lebontódott az időbeli távolság, hiszen a múlt itt közvetlenül az otthoni tájról érkezett, és okulásként jött a jelen elé. A merengő szemlélődés, helyesebben medi-tálás sorsazonosságot teremtett a régi és új harcosok között. A példa'valóságos parabolában kapta meg végső értelmét:

Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,

ha a veszély, mint zápor megered:

játsszuk már végig halálos mosollyal

a ríkató-vidító szerepet.

Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még

ezrek dalaként fújva énekünk –

Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön –

Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.

A reménytelennek vélt harcot is hittel lehet vívni - legalább úgy kellene. Ez az igazi forradalmár lelkiismerete szerint való parancs. Illyés ezt fogta ki az idők árjából, adta át kortársainak olyan tisztán, közérthetően, ahogyan valóban csak a nép beszélt. A vers formája észrevétlenül egyesíti magában azt, ami a mondandót is kétfelé szakítaná; a nyolcsoros, tizenegy és tíz szótagos sorokat váltakoztató szakaszok a rend és fegyelmezettség jegyében haladnak előre, csupán a ritmus kötetlensége, a társalgás természetességét követő többszörös soráthajlások, a ritkán, szinte véletlenül rímbe találó sorvégek érzékeltetik, hogyan küszködik az önmagát tartó, erősítő lélek a körötte leselkedő megadással, reménytelenséggel. A vers hangmenetében az elbeszélő oldottság, a La Fontaine-i tanítómesékre emlékeztető részletező tárgyiasság szinte észrevétlenül hajlik át meditáló-lírai közlésbe, melyből a „tanulság” nem annyira példázatként hat, mint inkább szívet felforrósító biztatásként azokhoz, akik reménytelenül ugyan, de járják az utat Thermopülé felé.

Mennyi az út odáig, nem jelzi határkő, a dűlőnevek, Lődöző, Szorító csak elhalványuló emlékek. Támadhat belőlük ökölrázás és egy csöndes sóhaj is (A semmiségbe). Illyésben kész volt a lélek erre is, arra is; úgy járt benne - mint inga - a bizonytalankodás hit és kétely, vállalás és megadás között:

Öklömet ráztam és fenyegetőztem

a nép nevében: cselekedjetek!

mert hogyha... s elborult szemem vörösben

fürdette már a tájat, felleget.

Nem fenyegetőzöm, az ökleim már

nem rázom én, legyintek csöndesen.

Egy sóhajtás bújt ott ki újjaimnál,

gyáván, hogy észre már én se vegyem.

Nincs, ki a harang után nyúljon, talán már harang sincs, csak egy néma, tehetetlen ország, melynek láttán megdermed a szív, s a gyász képzetével kezd panaszosan küszködni: Halottas háznak verjem fel a csendjét? / vagy a tiéd, országos temető? És a reménytelenség feltartóztathatatlanul a semmiségbe, a nemzeti nihilbe vitt. Tömegek nélkül nem lehet forradalmat vívni, nem lehet megváltani azt, aki nem akar megváltódni. Milyen tapasztalatok, következtetések árán jutott Illyés az újból és újból felhorgadó nemzethalál-látomásig, elmondta a Puszták népében, a Magyarok címmel közzétett naplójegyzeteiben. A versben az önvádló keserűség átugorta a reménytelenség közbeeső feneketlen tavait, és csak az ítélet szólt, fájón, leverően.

Ha lázíthatnék, oh ha volna még kit,

életre téged, nemzetem, magyar! –

Már panaszolja az idő ütésit

recsegő káromkodásaival

az őszi erdő, - népem hangtalan hull,

repül az őszi árkokba, az égre –

Mint rőt levél, mely leng még, utolsóul:

remeg, dadog a szív a semmiségbe –

Szólt a lélekharang a vészharangok helyett, vele sírt az őszi erdő, a kuruc kesergőkből visszatérő, harmat nélkül, de rőten, hangtalanul. A jelzős inverzió (nemzetem, magyar) a végképp összezilálódó csüggedés látomásába vezetett. Falevelek könnyűségével hullt-hullt, szóródott, tépődött a szélrózsa minden irányába a nép, mely maga mondott le életéről. Gondolatjellel zárult a vers, két érzelmi telítettségű ige remeg, dadog fájdalmával illant át a bizonytalanba. Nem a költői lázkép hozta ezt a véget; ellenkezőleg, ezt kívánta még egy végső sikollyal a történelmi meredély szélén feltartóztatni. A halál, a közösségi elmúlás döbbeneté szaggatta a vers folyamatos gondolatmenetét balladáivá. Távoli képek kerültek egymás mellé a szenvedés öblös segélykiáltásait visszhangzón: feszültségmérő, ország, lant, völgy. Kérdések és felkiáltások növelték a feszültséget, a nyitva hagyott sorok és megválaszolatlan kérdések. Az elemek erejével szólt minden, a létfeletti nagyobb hatalmak vitték a szót a mély sóhajába burkolózott nemzet helyett. A történelem hidege borzongott végig a versen, mely a költői pátosz legmagasabb hangján kezdődött s fokozatosan halkult el az „országos temető” dermedt csöndjén, s illant át olyan halkságba, mely a halál békessége. Nem, nem a halált kívánta Illyés, amint Kölcsey és Vörösmarty sem. Van pesszimizmus - épp Illyés fejtette ki egy őt ért támadás kapcsán -, mely felemel és megtisztít, sőt erőgyűjtésre sarkall és megmaradásra.

1 Sőtér István: Illyés Gyula 60 éves (Kortárs, 1962. 12. sz. 1893)

2 Cs. Szabó László im. (Nyugat, 1941.1. 168-172)

3 Rényi Péter: Illyés öntörvénye (Élet és Irodalom, 1976. 52. sz. és 1977. 7. sz.)

4 Déry Tibor: Egy barátság kezdete (Kortárs, 1972. 11. sz. 1691)

5 Illyés Gyula: Kora tavasz (Bp., 1972. 114-115)

6 Illyés Gyula: Az utolsó törzsfő (Ebéd a kastélyban című kötet. Bp., 1962. 37-63)

7 Illyés Gyula: Petőfi (Bp., 1936. 286)

8 Babits Mihály: Petőfi és Arany (írás és olvasás. Bp., én. 18-39)

9 Magyarok (I. 97)

10 Lackó Miklós: A megrendítő rögeszme (Új írás, 1976. 12. sz. 78)

11 Magyarok (I. 101)

12 Lackó Miklós im. 78

13 783. Magyarok (I. 63) )

14 Illyés Gyula: Szabó Lőrinc (Ingyen lakoma, II. 209)

15 Illyés Gyula: Petőfi (Bp., 1971. 170)

16 Ua. 238            ‘

17 Ua. 341-342

18 A francia irodalom kincsesháza (Bp„ 1942)

 Izsák József: Illés Gyula, Püski